Az idők megváltoztak. Évek telnek el anélkül, hogy egy magyar munkás megszólalhatna a pesti sajtóban. Még mások, hivatásos zsurnaliszták se írnak munkásokról - legföljebb általánosságban a szegényekről, de köztük is inkább a munkanélküliekről, hajléktalanokról, cigányokról. Szempontjuk az újraelosztás, szereplőik a (szűkölködő) fogyasztók, nem a termelők; attitűdjük a polgári részvét. Ennek az újságírásnak a proletár a tárgya, nem az alanya. A szakszervezetek nagy ritkán szóba kerülnek a szakszervezetek nagy múltú lapjában, majd' mindig elmarasztalólag. A cégek, különösen az iparvállalatok kapuja bezárult a sajtó elől, a munkahelyek, a dolgozók nem láthatók többé. A »foglalkoztatás« mint olyan: probléma, a »munkavállalók« (ezt a szégyenletes kifejezést végre mellőzni kellene már!) elvontan föl-föltünedeznek mint a nemzeti jövedelem előállításának tényezői és a társadalombiztosítás költségfaktorai, de mint szubjektumok, pláne politikai szubjektumok: soha.
A korai Népszava - mellesleg: antimarxista - munka- és munkáskultusza tagadhatatlanul elavult, de nem is kultuszra volna szükség, hanem a dolgozó nép megszólaltatására. Hogy fölhangozzék újra a nép szava.”