Riadót fújtak Brüsszelben: rádöbbentek, hogy nagy a baj, és a magyar ötletbe kezdtek el kapaszkodni
Ráébredtek arra, hogy Európa nehezen tart lépést az Egyesült Államokkal és Kínával.
Az állam megjelenik ott is, ahol nem kellene, ráadásként fel is dúlja az adott területen dolgozók életét.
Kocsis Máté szerint a trafikok körül kialakult botrányt csupán „a multinacionális vállalatok, a dohánylobbi és a baloldali pártok” gerjesztik, Lázár János pedig úgy vélekedett, a koncessziót elnyerők listáján háborgók „a magyar vállalkozók érdekei helyett ismételten a nemzetközi cégek érdekeit védik”. Ez a szöveg lehetséges, hogy az esetek 80 százalékában bizton bevethető és sikerre vihető, ám ebben az ügyben – csakúgy, mint a földpályázatok esetében – nem igazán alkalmazható. A jelek szerint ugyanis éppen az történt, amit a Fidesznek szokása nagy hangon kritizálni: a kis- és középvállalkozók életének megnehezítése, a már amúgy is jól menő vállalkozásokat üzemeltetők helyzetbe hozása, illetve ami a legnagyobb felháborodást kiváltotta: a csókosok beültetése az akár évtizedek óta ezzel foglalkozók helyére.
Bár már az elején látni lehetett, hogy a kormánypártiak a piac egyenlőtlen feltételek mellett történő újraosztása miatt érzik szükségét az egész dohánybolt-biznisznek, akkor még azt gondoltam, csupán a dohányosok életét nehezítik majd meg – mostanra világossá vált, hogy az ágazati dolgozók sem jártak sokkal jobban. Ahogy a földpályázatok esetében is a helyi vállalkozók húzták a rövidebbet: itt kormányközeli üzletekben érdekeltek, fideszes politikusokhoz közel álló személyek és a választókerületi fideszes vezetőknek tetsző pályázók adott esetben több trafikot is nyithatnak. Közben olyanok, akik évtizedek óta ebből élnek, bizonytalan pontozású elbírálás után nem kapták meg a koncessziós jogot.
Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám: az ágazatban érdekeltek még jól is jártak, mert volt egy évük felkészülni az esetleges ellehetetlenülésre, míg mondjuk a játékgép-piac dolgozói egyik napról a másikra vesztették el a munkájukat. A Fidesz, hogy saját embereit helyzetbe hozza, először számos dohányt árusító bolt dolgát nehezítette meg, majd ráadásként a ténylegesen a trafikból élő kisvállalkozók befektetett munkáját, energiáját pontozta le egy perc alatt. Persze, a nagy multizás mellett arról sem érdemes megfeledkezni: igaz, hogy mondjuk a Tesco sem fog jól járni a dohánytermékek kivonásának köszönhetően, de adott esetben azok a magyar dolgozók sem, akiket az anyagi veszteség okán elbocsátanak; hogy a megnehezített életű, egyre durvább módszerekkel vegzált dohányosokról ne is beszéljünk. Aztán persze nem csak multik árusítottak cigarettát, és bizony egy-egy kisebb bolt tulajdonosai sem lesznek könnyebb helyzetben a nemzetinek csúfolt dohányboltok megnyitása után.
Sokan azt várták a kormányváltástól, hogy vége szakad a botrányos mutyiknak, hogy a nepotizmus és az uram-bátyám viszonyok helyett a valódi hozzáértés, a befektetett energia és az évek kemény munkája fog hasznot hozni. Nos, akik ebben bíztak, azok legkésőbb mostanra ráébredhettek: az egyenlő feltételek világa, a kkv-k előnybe nagyvállalkozókkal szembeni esélyegyenlősége továbbra sem érkezett el. Ahogy a legutóbbi Heti Válaszban Borókai Gábor írta Kultúrhentes című publicisztikájában, az egyenlő feltételek mellett való indulás sajnos sokak számára nem biztosított. Borókai a kultúra világára gondolt, ám az említett szisztéma jól illik a trafikok újraosztására is: átláthatatlan pontszámok alapján veszítik el üzletüket hosszú évek óta mindenüket abba belefektető kisvállalkozók, míg a trafikos múlttal nem is rendelkező fideszes baráti körök ezúttal is jól fognak járni. Sajnos igaza van Kovács Zoltánnak, amikor az Élet és Irodalomban arról ír, csak azt mutatja meg az ügy, hogy senki sincs biztonságban, bárkitől el lehet venni megélhetésének forrását, ha az éppen állami vezetők haveri körének megfelel. A játéktermek esetében ugyanígy rebesgették, hogy a hangzatos, erkölcsi kérdésre hivatkozó szöveg csak arra van, hogy elfedje a magasabb érdekek kőkemény világából fakadó magyarázatokat – hogy kinek jött éppen jól, hogy egy komplett ágazat alól húzzák ki a talajt.
Ahogy a játékgépek esetében sem morális megfontolásról volt szó, úgy mostanra bizonyossá vált, hogy a nemzeti dohányboltok sem a nemdohányzók védelmének érdekében jöhetnek létre elsősorban. Bár nemdohányzóként számomra szimpatikus a korlátozás, de csak egy bizonyos határig: márpedig a dohányosok kizsigerelése ezt a pontot már régen túllépte. Az adott esetben a dohányárusító helyeknek a lakóhely több kilométeres körzetében való letakarítása pedig csak az egyik dolog, igen érdekes lesz azoknak is a helyzete, akiknek a közelében fekvő trafik a postával megegyező nyitva tartással fog üzemelni – tehát hétvégenként egyáltalán nem. Ráadásul a hétvégi bezárás valamiért több ponttal járt, mint a nyitva tartás, legalábbis a tiszaszigeti példa mintha ezt mutatná.
Vannak, akik azt gondolják, a mértéktelen privatizálás ellentéte csakis pozitív lehet, így akárhová tegye be a lábát az állam, csak tapsolni tudnak, mondván, a „nemzeti érdek” ezt kívánja meg. Így történhetett, hogy a jobboldali kormány olyan államosító politikát folytatott az elmúlt években, hogy a konzervativizmus alaptéziseiből kiinduló polgárok csak néztek. Egy dolog, hogy az állam megjelenik ott is, ahol nem kellene, de ráadásként még fel is dúlja az adott területen dolgozók életét – ennek köszönhetően a vállalkozói bizalmatlanság és bizonytalanság tovább nőtt az utóbbi években.
Ez pedig mindennek nevezhető, csak a „nemzeti érdeket” hatékonyan szolgáló eljárásnak nem.