„Az államilag finanszírozott férőhelyek koncepciója, azonban kétségtelenül kifulladt. Ez egy intézményfinanszírozási rendszer, ahol az állam ártámogatást nyújt a képzéshez, méghozzá akkora mértékűt, hogy a termék ingyenessé váljon. Ebben a rendszerben az állam az intézménnyel szemben tud igazán követelményeket támasztani (hiszen ő kapja a pénzt), a hallgatóval szemben csak korlátozottan és nehezen, mert nem őt támogatja.
Ezzel szemben az Állami Ösztöndíj egy jövedelemkiegészítő támogatás, amivel az állam az egyént támogatja, hogy meg tudja vásárolni a számára szükséges terméket, szolgáltatást. Az ösztöndíj nyújtója a támogatott hallgatóval szemben tud követelményeket támasztani. Az pedig egy normális viszony, ha az ösztöndíj nyújtója és a támogatott ösztöndíj szerződést köt a juttatások és a követelmények rendszeréről.
A jövedelemkiegészítő támogatási módszer piactorzító hatása kisebb és ezért hatékonyabb megoldást jelent minden olyan esetben, ahol a verseny és a hatékony piaci működés feltételei adottak. Az ártámogatások esetén mindig kiderül, hogy végül nem az jár jól, akinek az érdekében az ártámogatást alkalmazzuk, hanem az, akinek a termékét támogatjuk. Ez minőségromláshoz vezet, és emiatt súlyos hatékonysági problémákat okoz: »eszi, nem eszi, nem kap mást«. Ugyanakkor a vásárlót – mivel nem fizeti meg a termék árát – pazarlásra ösztönzi (esetünkben pl. nem tanul jól, elnyújtja tanulmányi idejét, stb.).
(...)
Az Állami Ösztöndíj adományozója követelményeket támaszthat az Ösztöndíj kedvezményezettje felé, a hallgató ezeknek megfelelően
végezze ütemesen a tanulmányait:
félév elején vegyen fel az előrehaladásához szükséges kredit mennyiségét;
teljesítse az előrehaladásához szükséges krediteket;
fizesse ki az el nem végzett kreditek árát (ami tényleges költségvetési megtakarítást jelentene);
teljesítsen a minimális elvárásoknál többet, vagyis legyen egy tanulmányi szint, amit mindenképpen el kell érnie;
szerezze meg időben a végzettséget;
ha elfogadta a közösség támogatását, akkor viszonozza ezt.”