Az utolsó simítások

„A helyzet ráadásul a kívülről látszóhoz képest belül még borzasztóbb volt, legalábbis azon barátaink, ismerőseink szerint, akik Gyurcsány közvetlen csapatában dolgoztak, és valamilyen okból leszakadtak onnan. Elképesztő rémtörténeteket lehetett hallani dilettáns impotenciáról, szakmai alkalmatlanságról, és az elkeseredett háborúról, amelyet a szocialista párt két, nagyjából egyformán tehetségtelen és káros szárnya vívott egymással az úgynevezett reformok ürügyén. Érdekes, hogy bár az Orbán-Gyurcsány párhuzam sok esetben megáll, e tekintetben nem: az Orbánt elhagyók (az egy szem Debreczenit kivéve, aki ugye rögtön politikailag ellenérdekeltté vált) emlékeim szerint soha nem szórtak vissza ilyen súlyos vádakat exfőnökük felé.

A beletörődő unalmat azonban sikerült jól megforgatnunk, de nem teljesen a saját erőnkből. Március 26-án elemi erejűnek bizonyuló publicisztikai írást közöltünk Publius Hungaricus álnév alatt, amelynek hatásai a mai közéletben is világosan kimutathatók. A szerző akkor már viszonylag ismert, éppen-negyvenes kortársunk, írása pedig, A féltudású magyar elit teljesen szakít minden addigi felfogással és modellel, és egy komplett generációt, az uralkodó elitet támadta meg elképesztően ötletes vehemenciával. Az Uj Péternél elhelyezett írás álszerzőjéről sokáig csak a főszerkesztővel ketten tudtuk, hogy Orbán Krisztiánt, a CEMI- és az Oriens-projektekből ismert üzletembert takarja - de mivel egy idő után ő maga is felfedte magát üzleti és politikai társaságokban, ezért sokáig mi sem tartottuk a titkot.

A bombaanyag radikális szembenézés a rendszerváltás utáni időszak sikertelenségével - ami ma már evidencia, akkor viszont még a szocialista kormányzat természetesen a »most még egy kicsit rosszabb, de hamarosan megint sokkal jobb lesz«, és a »Magyarország törvényszerűen az EU növekedési átlagának kétszeresét tudja hozni« hazugságaival etette az ország népét.

A Publius-írás egyébként egyáltalán nem pártokról, bal- vagy jobboldalról szól, hanem a fölöttük-mellettük-mögöttük álló, siralmas színvonalú, a nyolcvanas évek sokkal zártabb körülményei között szocializálódott gazdasági, szellemi és tudományos elitről, amely éppen jó helyen várta a kilencvenes év fordulatát ahhoz, hogy megszerezze az ellenőrzést (és/vagy a tulajdonjogot is) az ország szinte összes erőforrása fölött. Mivel ebben a szerzésben pedig rendkívül sikeres volt, ezért azt gondolta, hogy ezáltal a képességei is megvannak ahhoz, hogy az ország fejlesztésének irányát megszabja; ez azonban nagyon nem így volt, ez a későszocialista körülmények között előállt garnitúra ugyanis többségében egyáltalán nem kvalitások, inkább szerencse és pártkapcsolatok mentén választódott ki. A tudás, amit megszerezhettek, több és érvényesebb volt, mint amit a hatvanas-hetvenes évek betonfejű hazai irányítói megszerezhettek, viszont fényévekkel volt csökevényesebb és szűkebb még a nyolcvanas évek nemzetközi színvonalához viszonyítva is - hát még a kilencvenes, kétezres évekhez képest.

Az írás szinte minden mondata heuréka volt nekünk magunknak is - az Indexben olyan emberek zsúfolódtak össze, akik úgy képzelték el az életüket, hogy piaci alapon próbálnak érvényesülni, és a kétezres évek közepére eléggé egyértelművé vált számunkra is, hogy viszonylag kevesen vagyunk; a magazinokból visszamosolygó sikeres hazai vállalkozózsenik szinte mindegyikéről lehetett tudni a háttérből, hogy milyen kétes ügyleteken szerezte meg az államtól az első milliárdját. Az írás átütő sikere viszont bennünket is meglepett, de reménnyel is töltött el - a rengeteg válaszcikk, továbbfűzés és sértődés, majd a későbbi második Publius-írás nyomán pedig lehetett remélni, hogy valami tényleg elindul.

Részben így is lett, az elitcsere témája egyre meghatározóbbá vált a közbeszédben - később pártok is alakultak rá -, de nagy vonalaiban a helyzet mit sem változott. A 2008-ban, vagyis hamarosan beütő válság viszont megmutatta, hogy Publiusnak mennyire igaza volt, azóta már csak a bolondok kérdőjelezik meg a rendszerváltás totális gazdasági kudarcát.”