„A probléma számomra ott kezdődik, amikor a kérdés alapvetően szimbolikus jelentőségűből nemzetpolitikai sorskérdéssé kezd válni, legalábbis a diskurzus szintjén. Ez szerintem súlyos céltévesztés, ami fontosabb céloktól von el erőforrásokat és politikai tőkét. A kettős állampolgárság ugyanis nem tud megfelelni annak a feladatnak, amit sokan szánnak neki, nem lehet a magyar nemzet egyesítésének eszköze, és nem is kellene úgy tennünk, mintha bevezetésével megoldódnának a problémáink.
Kilencven éve próbáljuk a szlovákoknak megmagyarázni, hogy a magyar nemzethez tartozni nem ugyanaz, mint magyar állampolgárnak lenni. Ezek után hogyan tehetnénk meg az állampolgárságot a nemzethez tartozás mércéjéül? Hogyan kellene értelmeznünk a magyar nemzet határokon felüli egyesítését, ami idáig, kulturális nemzetként, elég egyértelmű volt? Halljuk továbbá azt is, hogy a magyar kormány ezzel teszi jóvá a »Trianon által tépett sebeket«. Nem, nem teszi. Trianonon a legkevésbé a magyar állampolgárság elvesztése zavar. Sokkal fájóbb következményei a kilencven évvel ezelőtti döntésnek – ha már mindenáron történelmi nézőpontból akarjuk értelmezni a dolgokat –, hogy nem használhatjuk szabadon nyelvünket, nincs ellenőrzésünk iskolarendszerünk és kultúránk támogatása felett.
A kettős állampolgárság a szlovákiai magyarok sorskérdései közül, mint a nyelvi jogok, gazdasági nehézségek, önkormányzat, asszimiláció, egyikre sem jelent megoldást. Identitás-megtartó ereje nincs, mivel eleve csak az erős magyar érzelműek közül néhányan fogják kérvényezni, a bizonytalan vagy kettős kötődésűek számára nem a Magyarországgal való azonosuláson keresztül vezet az út a magyar nemzettudathoz. Ha ezekre a célkitűzésekre bármilyen hatása van is a kettős állampolgárságnak, inkább velük ellentétes: egy magyar állampolgárok által lakott Csallóköz nyilván sokkal nehezebben – ha egyáltalán – fog valaha is autonómiát kapni, mint egy szlovák állampolgárok által lakott.”