Elfogyunk? Mi az oka?

„Végső soron ki hát a felelős a fogyásért? Mi magunk. Minden keresztyén egyenként és csoportosan. A leghatásosabb misszió a hitvalló élet. Ha a keresztyén ember saját életével mutat példát, ha a kívülálló azt látja, hogy igen, ezek mások, ezek jobbak, ezek birtokában vannak valaminek, ami az élet lényege. De rendre elbukunk. Vitáink, harcaink és több egyháztagunk súlyos, nyilvánosságra került bűne visszaüt. A világ, a világi sajtó nem azt az állhatatos munkát látja, amit a keresztyén karitatív szervezetek végeznek, nem azt írják meg, hogy önkéntesek tömegei segítenek szabadidejükben másoknak, nem az egyházi iskolák magas színvonaláról tudósítanak. Jobban eladható a pedofil papok esete, az egyházaknak adott »elképesztő« anyagi támogatások botránya. A szekuláris társadalom tagjainak beadható, hogy az egyházak konzervatívok, nem haladnak a korral és ellenzik az abortuszt, meg a válást, pláne a homoszexuálisok házasságát. Mert az egyházak nem haladnak a korral – olvassák a fejünkre! A liberális kettős mérce nem is akarja tudomásul venni, hogy ha ezeket az elveket az egyházak feladnák, akkor éppen az evangéliumi gyökereiket dobnák szemétdombra. Nem veszik tudomásul, nem ezt kommunikálják, inkább hatnak a 21. század emberének elanyagiasodott vágyaira, individualista érdekeire.

Krisztus nem hagyja veszni egyházát – valljuk. De ha mi magunk nem gondoljuk újra egyházaink helyzetét, önmagunk életét, akkor velünk együtt végképp marginalizálódik az egyház. És ebben nem az a gond, hogy évszázados épített örökség jut ebek harmincadjára. Nem az, hogy egyre kevesebb egyháztag, egyházfenntartó lesz. A legnagyobb bűn, amit az egyházak és tagjaik csökönyös, a gyökeres változásokat elutasító magatartása okoz, az pont a lényeg elhanyagolása. Ha mi elbukunk, akkor ki lesz, aki hirdeti tovább az evangéliumot? Azt a húsvéti örömhírt, hogy »Jézus feltámadt! Valóban feltámadt!«”