„Mindenesetre mondjuk ki: az emberek alapvető joga, hogy meghaljanak és öljenek az országért, amelyben élnek, és hogy kivételes szigorral büntessék meg azokat a fajtájukbelieket, akik a betolakodók tűzhelyénél melegedtek.” (Sir Winston Churchill)
Történt, hogy a brit szigeteken a rómaiak, leigázva az icenusok törzsét, Boudica királynő lányait megerőszakolták, őt magát pedig megkorbácsolták; az ügy hátterében Dio Cassius szerint – nem szokatlan módon – valami adósság és kamatok is álltak. Ezután az icenusok fellázadtak, és más törzsekkel összefogva lemészárolták a római kereskedőket, tisztviselőket és a velük kollaboráló briteket is. Az affér a Watling Street-i csatával ért véget, ahol a britek vereséget szenvedtek a tehetséges hadvezér Suetonius által vezetett római légióktól. A fenti, idézetül választott veretes gondolatot Churchill az „Angol ajkú népek története” című munkájában veti papírra tanulságként, amikor Boudica történetét meséli el.
Hazugságok és hamis vélekedések függönye rejti a világháború végének magyarországi történetét és az azt követő eseményeket is. Már április 4. – az események szimbóluma – maga is hazugság, mint történelmi „tény”; hiszen tudjuk, nem akkor és nem ott hagyták el az utolsó német csapatok az országot, pusztán ezt hazudták Sztálinnak, aki ezt az időpontot tűzte ki cél-dátumként. Szükségképpen lett április 4. szimbólum, hiszen a történelem e kiemelt szelete nem csupán az idő sodrában felbukkanó és eltűnő esemény, hanem egy egész hosszan fennálló társadalmi rend és a hozzá tartozó gondolkodásmód létalapja; egyben annak minden képviselőjének és társutasának is gondolkodási, mi több, önigazolási alapot jelent. A megszállókkal kollaborálni nagyon csúnya dolog, ám a felszabadítókkal egyenesen kötelező, nem mindegy, minek nevezzük tehát. Ez fontos körülmény, ugyanis része egy olyan szemléletkülönbségnek, amelyik radikálisan megosztja a magyar társadalmat.
Április 4. a baloldal önmaga építette hősi emlékművévé vált. Formálisan igaz ugyan, hogy az orosz hordák megjelenése egyesek számára felszabadulás volt, ez azonban kisebbség a magyar társadalmon belül. Az ország döntő többsége rettegett az oroszoktól – joggal –, és ugyancsak joggal rettegett a szuronyaik hegyén hozott kommunizmustól is, hiszen abból kapott már ízelítőt ’19-ben. Az örök hivatkozási alap a „szabad” választások mítosza és a szabad „II. köztársaság”, amelyek nyilvánvaló hazugságok. Magyarországot 1947-ig, a békeszerződés ratifikálásáig és szövegének letétbe helyezéséig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) irányította orosz dominanciával. Például a SZEB jóváhagyására volt szükség az időszakos vagy egyéb irodalmi termékek kiadásához, behozatalához és terjesztéséhez, színházi előadások megrendezéséhez, mozifilmek bemutatásához, az országból történő ki- és beutazások engedélyezéséhez, de még pártok alapításához is; a bizottság egyúttal mindenről tájékoztatást igényelhetett a magyar kormánytól. Ez gyakorlatban azt jelentette, hogy mindenről tudtak és mindent domináltak a megszálló hatóságok, végső soron az oroszok, akiknek már konkrét elképzeléseik voltak az eljövendőről. Eközben a népbíróságok ontották a halálos ítéleteket, az államfői székbe ültetett Tildy – a „palástos gyilkos” – és a baloldali értelmiség lelkes asszisztenciájával. Megkezdték a következetesen antikommunista politikusok internálását, ’45. áprilisában Bethlent elhurcolják a Szovjetunióba. Aki úgy gondolja, hogy ilyen körülmények között „szabad” választásokat lehet rendezni, annak ugyancsak érdekes fogalmai vannak a szabadságról. Megjegyzendő, hogy ilyen körülmények között, az orosz csizmák talpa alatt is vereséget szenvedett a baloldal.