Szombat van, örülni kellene

„Nem tudtam, hogy az élettelen test hiánya mérhetetlenül súlyosabb magánál a testnél.

A halott test felfoghatatlan terhe, majd a nyomában hirtelen beáradó, semmihez sem hasonlító üresség jelenti nekem a halált. Ez történt velem akkor: a betölthetetlen hiány megtapasztalása, amit sem a fölidézett történetek, sem a bölcsességtől ragyogó szavak nem tudnak betölteni, mert az izmaim, a csontjaim, a zsigereim emlékeznek rá, a végnek végéig mostmár. Megszabadítani az élettelen Krisztus-testet a kereszttől, leemelni a fáról, majd azonnal érezni mindazok életének a súlyát, akik átadták magukat neki, akik egyetlen szavára mindent odahagytak, hogy föltegyék egész valójukat egy – lássuk be – valamennyi mozzanatában, a legapróbb részletekig szép, finom, mélységesen mély és melegen emberi, olykor meg angyali fényektől ragyogó projektumra. Egyszerre csak cipelni kell ezt a hirtelen tárgyiasult, hűvös kudarcot árasztó véget és végességet, és akkor sem szabadulni tőle, amikor a sírba helyeződött.

Szombat van, örülni kellene, gyertyát gyújtani és áldást mondani, de most nem lehet. Isten úgy döntött, hogy bizonytalan ideig megszűnik önmagától, úgy döntött, visszavonja magát és rátestálja saját, világnyi hiányát az emberre.”