„Nem tudtam, hogy az élettelen test hiánya mérhetetlenül súlyosabb magánál a testnél.
A halott test felfoghatatlan terhe, majd a nyomában hirtelen beáradó, semmihez sem hasonlító üresség jelenti nekem a halált. Ez történt velem akkor: a betölthetetlen hiány megtapasztalása, amit sem a fölidézett történetek, sem a bölcsességtől ragyogó szavak nem tudnak betölteni, mert az izmaim, a csontjaim, a zsigereim emlékeznek rá, a végnek végéig mostmár. Megszabadítani az élettelen Krisztus-testet a kereszttől, leemelni a fáról, majd azonnal érezni mindazok életének a súlyát, akik átadták magukat neki, akik egyetlen szavára mindent odahagytak, hogy föltegyék egész valójukat egy – lássuk be – valamennyi mozzanatában, a legapróbb részletekig szép, finom, mélységesen mély és melegen emberi, olykor meg angyali fényektől ragyogó projektumra. Egyszerre csak cipelni kell ezt a hirtelen tárgyiasult, hűvös kudarcot árasztó véget és végességet, és akkor sem szabadulni tőle, amikor a sírba helyeződött.