Nyugatról érkező elismerés: „Kívülállóként azt látom, hogy Orbán Viktor ezeket a csapdákat eddig sikeresen elkerülte”
A volt brit brexitügyi főtárgyalóval, Lord David Frosttal beszélgettünk.
Meglepődtünk, felháborodtunk, nevettünk az ELTE-s diáklistán. Itt az ideje, hogy levonjuk a tanulságot.
Vendégszerzőnk megtalálta magát az elhíresült ELTE-s diáklistán.
*
Meglepődtünk, felháborodtunk, nevettünk az ELTE-s diáklistán. Itt az ideje, hogy levonjuk a tanulságot.
A hökösök körül terjengő pletykákat még azok is kívülről fújták, akik egyébként tényleg tanulni járnak az egyetemre. Az ember hajlamos kétkedve fogadni például, amikor az első napokban figyelmeztetik, hogy a bölcsészkari diákönkormányzat a Jobbik fiókszervezete – egészen addig, amíg a gólyatábor sörgőzös estéiről ismerős arcokat meg nem pillantja a radikális párt képviselőiként, persze már öltönyben és nyakkendőben. A többi kósza hír nehezebben bizonyítható, de a homályos ügyletek, a belterjes „vezetőképző táborok” és a tudásbeli helyett kapcsolati tőkét építgető hallgatói képviselők egyértelműen a bölcsész-legendáriumhoz tartoznak. Sokan hallottuk az elharapott félmondatot egy jobb lelkiismeretű félig-bennfentestől: „Hú, ha te tudnád, hogy mik mennek ott…”.
Az egyelőre kétes eredetű lista ezért tűnik annyira igaznak BTK-s szemmel nézve: tökéletesen beleillik abba a képbe, ami mindannyiunk fejében él diákvezetőinkről. Kiskirályok ők, akik saját felsőbbrendűségük teljes tudatában uralkodnak azon a néhány négyzetméteren, amit az F és a D épület között nekik juttatott a sors. Udvari bolondokra vágynak, no meg olyan lányokra, akiken „látszik, hogy dugni akarnak”. Hataloméhes senkik, akik istent játszva feketére és fehérre, „jellegtelenre” és „jófejre”, „csúnyácskára” és „dugnivalóra” osztják a világot. De végső soron kétbites balekok ők, akiket húsz-huszonöt éves korukban is csak a pia-szex kombó tud izgalomba hozni.
A témában megjelent cikkek többsége a jobbikos vonalat emeli ki, de ideológiától függetlenül az a legfelháborítóbb dolog, hogy visszaéltek a jóhiszeműen közölt személyes adatainkkal. A táblázat szerzői hasznosakra és haszontalanokra osztottak minket, akiket nekik valójában szolgálniuk és képviselniük kellene. A mi képviselőnknek csak akkor kellünk, csak akkor „visznek le” minket, ha megfelelünk (valljuk be, nem túl magas) elvárásaiknak, ha politikai-testi-szórakozási hasznot látnak bennünk. Nem mi vagyunk érted, te vagy értünk. Demokrácia, képviselet? Felejtsd el, mi csak a bulira jöttünk – és a pénzedért.
A HÖK persze védekezik, a vezetés mindent tagad, állítólag már bizonyíték is van, hogy a lista hamis. Az biztos, hogy a bizonyítás nehéz lesz: még ha ki is derül, hogy mikor, kinek a számítógépén készült a dokumentum, a megjegyzések szerzőjét akkor is nehezebb lesz megtalálni, mint a Shakespeare-drámákét. A legújabb védekezés most az, hogy a gépekhez 150-200 fő – azaz gyakorlatilag bárki – hozzáférhetett. De ha a HÖK valóban ilyen nagy gonddal védte személyes adatainkat, az talán még nagyobb probléma, mint a lista maga. Nem véletlen viszont, hogy egyetemi társaim közt fel sem merülnek kételyek: még a jellemzések szófordulataira, stílusára is ráismerünk.
A lista azonban egy dolgot már biztosan elért, valami olyasmit, amit a suttogva terjesztett rémhírek és a hökös jutalmakat övező – egészen felháborító – titkolózás sem tudott kiváltani: a bölcsészek végre érdeklődni kezdtek vezetőik iránt. A HÖK egyébként sivataghoz hasonlító Facebook-oldala megélénkült, a hallgatók tiltakoznak, az erre a célra létrehozott csoport néhány óra alatt hatszáz felfelé mutató ujjat szedett össze. A felháborodás jó lépés, sokan azonban elfeledkeznek egy fontos dologról: ezeket az embereket mi választottuk meg. Mi adtuk a kezükbe a hatalmat, amivel visszaélhetnek; mi nyitottuk ki előttük a kincsestárat; mi engedtük, hogy listázzanak minket.
Hogy hogyan működött eddig a hökös jelölés-választás? A gólyatáborban bevágódott srácokat a nagyok „beemelték”, ő pedig néhány hónap múlva vitte magával a haverjait. Mi, egyszerű emberek csak az aláíró szerepét tölthettük be. Elénk raktak egy lapot, hogy írjuk alá, mert az „mindenkinek jó lesz”. És mi alá is írtuk, gondolkodás nélkül, csak mert ismertük a srácot/lányt; vagy mert azt gondoltuk, hogy úgyis mindegy, és mert nem volt kedvünk vagy erőnk ezzel foglalkozni. A listabotrány remélhetőleg felnyitotta a szemünket, és rávilágított: ez így nem mehet tovább. Megkerestük magunkat a listán (én is rajta vagyok), nevettünk vagy felháborodtunk, egy kicsit mindkettő. A következő lépés? Vonjuk le a tanulságot, és tudjuk meg, hogy lehet visszahívni az illegitim listázókat. Legyen ez a botrány tanulsága: a legközelebbi választások alkalmával ne hagyjuk magunkat becsapni!