A témában megjelent cikkek többsége a jobbikos vonalat emeli ki, de ideológiától függetlenül az a legfelháborítóbb dolog, hogy visszaéltek a jóhiszeműen közölt személyes adatainkkal. A táblázat szerzői hasznosakra és haszontalanokra osztottak minket, akiket nekik valójában szolgálniuk és képviselniük kellene. A mi képviselőnknek csak akkor kellünk, csak akkor „visznek le” minket, ha megfelelünk (valljuk be, nem túl magas) elvárásaiknak, ha politikai-testi-szórakozási hasznot látnak bennünk. Nem mi vagyunk érted, te vagy értünk. Demokrácia, képviselet? Felejtsd el, mi csak a bulira jöttünk – és a pénzedért.
A HÖK persze védekezik, a vezetés mindent tagad, állítólag már bizonyíték is van, hogy a lista hamis. Az biztos, hogy a bizonyítás nehéz lesz: még ha ki is derül, hogy mikor, kinek a számítógépén készült a dokumentum, a megjegyzések szerzőjét akkor is nehezebb lesz megtalálni, mint a Shakespeare-drámákét. A legújabb védekezés most az, hogy a gépekhez 150-200 fő – azaz gyakorlatilag bárki – hozzáférhetett. De ha a HÖK valóban ilyen nagy gonddal védte személyes adatainkat, az talán még nagyobb probléma, mint a lista maga. Nem véletlen viszont, hogy egyetemi társaim közt fel sem merülnek kételyek: még a jellemzések szófordulataira, stílusára is ráismerünk.
A lista azonban egy dolgot már biztosan elért, valami olyasmit, amit a suttogva terjesztett rémhírek és a hökös jutalmakat övező – egészen felháborító – titkolózás sem tudott kiváltani: a bölcsészek végre érdeklődni kezdtek vezetőik iránt. A HÖK egyébként sivataghoz hasonlító Facebook-oldala megélénkült, a hallgatók tiltakoznak, az erre a célra létrehozott csoport néhány óra alatt hatszáz felfelé mutató ujjat szedett össze. A felháborodás jó lépés, sokan azonban elfeledkeznek egy fontos dologról: ezeket az embereket mi választottuk meg. Mi adtuk a kezükbe a hatalmat, amivel visszaélhetnek; mi nyitottuk ki előttük a kincsestárat; mi engedtük, hogy listázzanak minket.
Hogy hogyan működött eddig a hökös jelölés-választás? A gólyatáborban bevágódott srácokat a nagyok „beemelték”, ő pedig néhány hónap múlva vitte magával a haverjait. Mi, egyszerű emberek csak az aláíró szerepét tölthettük be. Elénk raktak egy lapot, hogy írjuk alá, mert az „mindenkinek jó lesz”. És mi alá is írtuk, gondolkodás nélkül, csak mert ismertük a srácot/lányt; vagy mert azt gondoltuk, hogy úgyis mindegy, és mert nem volt kedvünk vagy erőnk ezzel foglalkozni. A listabotrány remélhetőleg felnyitotta a szemünket, és rávilágított: ez így nem mehet tovább. Megkerestük magunkat a listán (én is rajta vagyok), nevettünk vagy felháborodtunk, egy kicsit mindkettő. A következő lépés? Vonjuk le a tanulságot, és tudjuk meg, hogy lehet visszahívni az illegitim listázókat. Legyen ez a botrány tanulsága: a legközelebbi választások alkalmával ne hagyjuk magunkat becsapni!