Mélyszántás: iskolaállamosítás 2013

„Forduljunk magukhoz az oktatásirányítókhoz a válaszért: miért gondolják ők jó ötletnek az államosítást? Nincs itt tér hosszú filológiai elemzésre, ezért nagyon röviden összefoglalom a különböző vezetői nyilatkozatok legfontosabb visszatérő motívumát: az alapvetően önkormányzati fenntartású rendszerben olyan hatalmas finanszírozási különbségek alakultak ki, hogy nem volt lehetőség egységes oktatási színvonal biztosítására. Ha tehát ki akarjuk egyenlíteni a színvonalkülönbségeket, szükség van az államosításon keresztül megvalósuló egységesítésre. Noha a humánerőforrás gazdálkodási csúcsminisztériumban még senki nem mutatott a korábbi finanszírozási különbségek mértékéről szóló adatokat, ez az érvelés első pillantásra akár logikusnak is tűnhet.

Attól tartok azonban, hogy mégsem az. A józan paraszti ész nem mindig szilárd iránytűje egy nagyszabású közoktatási rendszerátalakításnak. A tisztánlátás érdekében két, könnyen belátható dolgok kell észben tartanunk. Az első: az oktatásnak nem az a célja, hogy valahogy finanszírozva legyen, hanem hogy tanuljanak a tanulók. Ha színvonal alatt minőséget értünk, akkor az nem más, mint az iskolák és pedagógusaik képessége arra, hogy tanulóikat magas tanulási eredményekhez segítsék hozzá. A magas és egységes »színvonal« már jó néhány évtizede nem jelent mást Európában, mint magas tanulási eredményeket, melyek nem mutatnak nagy különbségeket iskolák és különböző hátterű tanulók között. A másik fontos tudnivaló, hogy a ráfordítások és a tanulási eredmények között nincs semmilyen rövidre zárható kapcsolat. Egyszerűen fogalmazva: attól, hogy többet keresnek a pedagógusok, szépen ki van festve az iskola vagy korszerű energiatakarékos fűtési rendszer bír, sem az oktatás minősége, sem pedig a tanulás eredményessége nem lesz jobb.

Ha ezt a két dolgot összerakjuk, kiderül, hogy nem a finanszírozási különbségek, hanem a nagy tanulási eredményekben kimutatható különbségek felszámolásában vagyunk érdekeltek. Ha viszont ez a helyzet, el kell viselnünk bizonyos mértékű különbséget a ráfordítások tekintetében, mert különböző hátterű és képességű tanulók számára ugyanazt az eredményességet biztosítani sokszor csak egészen eltérő költségek mellett lehetséges. (Akinek ugyanazon eredmények eléréséhez több, vagy másmilyen oktatásra van szüksége, az többe is kerül.) Összefoglalva: az államosítás és az abból következő »egységesítés« nem pusztán nem szolgálja az egységes minőséget, az kimondottan minőség ellenes. Ha a laikus polgárok ezekkel az összefüggésekkel nincsenek tisztában, az nem gond, el lehet nekik magyarázni. Ha mindezt a közoktatás mélyszántását végző szakpolitikusok nem tudják, az nem csupán hiba, hanem súlyos bűn. Ráadásul fölösleges bűn: ha csakugyan megengedhetetlenül és értelmetlenül nagyok a finanszírozási különbségek azt a korábbi rendszerben is kezelni lehetetett volna Európában mindenhol alkalmazott kiegyenlítő mechanizmusokkal, ehhez nem kell felszántani az egész közoktatást.”