Az ötödik F

„Hogy összemosolyogtak-e a háta mögött, vagy csak vállat vontak a főnökei, szerencsére nem dolgunk még találgatni sem. De azért a pillanatért egy csöppet sem irigyeljük L. Simon Lászlót, amikor egy reggel belenézett a tükörbe, és Fekete György nézett onnan vissza. Amikor egyszer csak kiderült, hogy itt rég nem az adóforintok terhére történő klientúraépítésről meg a polgári körös hűbéresek hűségének meghálálásáról van szó – egye penész, ezt még csak kibírná egy edzett államférfi –, hanem arról, hogy másnál lesz a hatalom és vele a kasszakulcs is. Hogy a csöppet egzaltált, de annál lelkesebb lakberendező mondja majd meg, ki legyen a Finanszírozandó, ki a Felejthető és ki a Felejtendő a magyar kultúrában. Hogy ő, Fekete és nem L. Simon lesz a negyedik F: a Főnök.

Hihette-e L. Simon László, hogy meg lehet úszni, ha az ember kétkezi államtitkár létére megpróbálja mindezt megakadályozni? Ha megkísérli fölpiszkálni a szakmai szervezeteket, hogy a Magyar Művészeti Akadémiáról szóló törvény végrehajtási utasításainak kidolgozása közben állják útját ennek a tébolynak? Ha szembeszáll a miniszterelnök kívánságával? Igen, talán hitte. De pénteken, Lovasberényben, amikor Balog Zoltán még a pellengérre is kiállította, hogy a sajtó tükrével farkasszemet nézve ismerje el a bukást, bizonyára megértette, mekkorát tévedett. Példája pedig társainak intő jel: aki eddig nem tudta volna, most már láthatja is, hogy itt van mitől Félni.”