A Pista listája

„14-15 évesen minden fárasztó »munkanap« után, a napi tanulmányi megaláztatást átvészelvén kicsücsültünk a szintén központi Szent István tér utcakereszteződést átlátó padjára, és onnét jellemeztük a járókelő embereket, emberfeletti kritikai érzékkel és éleslátással. Sistergő sihederként megmondtuk frankón, frappáns, dörgedelmes huszárvágások formájában, hogy mely istenadtával mi a baj. Az egyik trapézgatyát hordott, a másik túl nagy segget, a harmadikat ellenben partiban szopattuk volna. A felettünk naphosszat ítélkező tanárok civil változatain telepatikusan álltunk bosszút.

Életérzés volt.

Akárcsak a HÖK jegyzőkönyve. Nagyjából ezt a nosztalgiát éreztem, amikor bele-bele, aztán lassanként végigolvastam. A kezdeményezés és néhol a megvalósítás mosolyt csalt arcomra. Félanalfabéta és fotelhungarista szerzője nem nyerte el maradéktalan rokonszenvemet, ugyanis túlhaladta azt a Matula Magazin által egészségesen fasiszta polgári humornak nevezett minőséget, amelyet imádok, de nem vagyok Balavány György se, hogy néhány évvel ezelőtti énemet börtönbe óhajtsam juttatni. Ha a HÖK-ös srácnak jól esett, és magának főzte, kedves egészségére.

Ezzel szemben milyen lett fogadtatása? Először is az álnaiv rácsodálkozás, hogy az ELTE bölcsészkarán mélymagyarok laknak. Hát kezicsókolom, a magyar-, illetve a történelemszak, az már csak ilyen. Mindig is vonzotta a magyar történelem rajongóit valahogy, nem is értem. Én 2007-ben iratkoztam be, és eleve úgy kerültem oda, hogy a HÖK éppen antiszemita vádban fürdött. (Figyelem: 2007-ben a második Gyurcsány-kormány kellős közepén tanyáztunk!) A magyar szak táskáiban lapulnak a gyűrött Wass Albert-kötetek, a történelemszakon nyüzsögnek a Turulvér-pulóveres dark rockerek. Ez így volt, így lesz.”