Merkel vs patthelyzet – mi folyik Németországban?

Ha most vasárnap lennének a németországi választások, Angela Merkel valószínűleg harmadszor is kancellár lehetne, hiszen pártja, a CDU a legerősebb párt. Minden más merő spekuláció. A Forsa közvélemény-kutató cég legfrissebb, január 30-i adatai szerint a kereszténydemokrata CDU 40 százalékot, a szociáldemokrata SPD 25 százalékot, a zöldek 15 százalékot, a balos Linkspartei 8 százalékot, a liberális FDP 4, a Kalózpárt pedig 3 százalékot kapna.

Ez sima patthelyzet: a kormányzó CDU-FDP koalíció akkor sem lenne többségben, ha a liberálisok átugranák az ötszázalékos küszöböt, a szocdem-zöld ellenzéknek pedig még a hátuk középre sem kívánt balosokkal sem jönne össze a kormánytöbbség. A németországi választások azonban nem most vasárnap lesznek, hanem előreláthatólag idén szeptember végén – a legvalószínűbb időpontnak szeptember 22-e tűnik –, és Kovács Lászlóval szólva valószínűleg a német szociáldemokraták sem közvélemény-kutatást, hanem választást szeretnének nyerni, ahogyan ezt 2002-ben az MSZP tette kilencszáz kilométerrel arrébb.

Hogy áll Németország és mi folyik a német politikában a szövetségi választási év kezdetén? Körképünk.

*

Kezdjük a kancellárral: Angela Merkel nyugodtan hátradőlhet. 2009 szeptembere óta nem volt olyan népszerű, mint most: egyrészt a németek 71 százaléka elégedett azzal, ahogyan az országot vezeti, másrészt utcahosszal vezeti a politikusok népszerűségi listáját, harmadrészt a munkanélküliek aránya húsz éve nem volt ilyen alacsony, mint most. Pártja azonban pont ezt szenvedi meg: Merkel pragmatikus politikája rengeteg áldozatot követel a kereszténydemokratáktól. Számos fontos kérdésben – az atomerőművek fokozatos leállításától a sorkötelezettségig – fogalmaztak meg olyan véleményt, ami alapjaiban tér el a párt által hagyományosan képviselt konzervatív nézetektől. Elemzők szerint ennek tudható be a CDU gyengébb szereplése a tartományi választásokon: a választók nem tudják hová tenni a pártot, hogy az helyi szinten a Merkel-féle ún. modern CDU-irányt vagy a klasszikus kereszténydemokrata utat követi majd.

Január 20-án tartották az alsó-szászországi tartományi választásokat, ahol a szociáldemokraták és a zöldek legyőzték a kormányzó kereszténydemokrata-liberális koalíciót. A kereszténydemokrata CDU 36 százalékot, a szociáldemokrata SPD 32,6-ot, a zöldek 13,7-et, a liberálisok pedig 9,9-et értek el. A két tömb közti különbség csupán 0,4 százalék, ami az új négypárti tartományi parlamentben egy mandátumos többséget biztosít a győzteseknek. Nem nagy és lehengerlő győzelem ez, de arra pont elég volt, hogy másnap reggel Sigmar Gabriel, a szociáldemokraták elnöke büszkén nyilatkozhasson a sajtónak: a 2013-as választás egyáltalán nincs eldöntve, és ők meg a zöldek nyerni fognak ősszel.

Miért mondhatja ezt Sigmar Gabriel?

Az elmúlt négy tartományi választás mindegyike pártjának erősödését mutatta: bár márciusban a Saar-vidéken  nem tudtak nyerni, 6 százalékot erősödtek az öt évvel azelőttihez képest, és nagykoalíciós kormányt alakítottak a CDU-val. Május elején Schleswig-Holsteinben 5 százalékot erősödve nyerni tudtak a zöldekkel együtt, miközben a CDU alig, a liberális FDP viszont kemény 7 százalékot gyengült. Május közepén Észak-Rajna-Vesztfáliában álomszerű eredményt ért el a szociáldemokrata párt: 5 százalékot erősödve 39 százalékot kaptak, miközben a CDU 8 százalékot veszítve 26-ot. Szocdem-zöld koalíciós kormány alakult itt is.

A szociáldemokraták kancellárjelöltje Peer Steinbrück, aki a 2005-ben alakult nagykoalíciós kormány pénzügyminisztereként fontos szerepet játszott a gazdasági válság sikeres kezelésében. A szókimondó, kifejezetten konfrontatív politikus azóta, hogy az SPD történetének második legalacsonyabb eredményével, 93,45%-kal választották kancellárjelöltnek, provokatív, rosszul időzített és érzéketlen kijelentésekkel veteti észre magát. Először a kancellári fizetést kevesellte, mondván ennyit egy vidéki takarékpénztár vezetője is hazavisz egy hónapban, majd kijelentette, hogy Merkel csak azért népszerűbb nála, mert a nők automatikusan rá szavaznak. Legemlékezetesebb kijelentése 2009 márciusából származik, amikor a westernfilmekből ismert lovasság bevetésével fenyegette meg Svájcot, ha az nem adja ki neki a német adócsalók adatait.

A szocdemek a kampányban szociális kérdésekkel és hangos balos ígéretekkel szeretnék megnyerni maguknak a választók szívét. Pont a héten jöttek elő a lakbér-plafon ötletével és azzal, hogy ha választást nyernek, a 3000 euró alatt keresők eddigi 184 eurós gyermekek után járó támogatását 324 euróra emelik. Ezek mellé társul a párt korábbi javaslataiból ismerős minimálbér és minimálnyugdíj követelése, az esélyegyenlőség az oktatásban, illetve azon szülők támogatásának terve, akik gyermekeik miatt csak 30 órát tudnak egy héten dolgozni. Peer Steinbrück is visszavett egy kicsit a korábbi tempóból, és interjúiban egy visszafogottabb, együttműködőbb vonalat visz azokban a témákban, amelyekben korábban kifejezetten konfrontatív volt.

*

Nem így a Linkspartei. Az SPD-től balra álló, főleg a keleti országrészben népszerű párt azután, hogy kiesett az alsó-szászországi parlamentből, eldöntötte: sem a szocdemekből, sem a zöldekből nem kér a továbbiakban. Ez azért érdekes, mert előtte a párt vezetői rengeteget vitáztak azon, hogy ha esetleg úgy alakul, belemenjenek-e egy SPD-Zöldek-Linkspartei koalícióba, és az elvtársak többsége támogatta is ezt. A januári választási bukta után azonban az asztalra csaptak, és úgy döntöttek, a Linksparteit ezentúl nem érdekli semmiféle együttműködés, csak az önállóság és a baloldali hagyományok következetes képviselete. Persze arról is szó lehet, hogy valójában rájöttek, hogy ha a szavazók csak azt hallják tőlük, mit csinálnának az SPD-vel, akkor a választók ezt inkább az SPD-vel csinálnák meg. Az elmúlt hónapokban stabilan 6-8 százalékon álló párt akár a mérleg nyelve is lehet, és minél erősebb, annál jobb tárgyalási pozíciója van. Voltak ők már 20 százalékon is.

A zöldek teljesen hozzáláncolták magukat a szocdemekhez. A párt célja jól körülírható: minél erősebbnek kell lenni egy piros-zöld koalícióban. A zöldek tavaly tavasszal annyira jól álltak, hogy voltak hetek, amikor több közvélemény-kutató intézetnél is 3-4 százalékkal előzték a szocdemeket, és ugyanennyire közelítették meg a kereszténydemokratákat. Egyszerre két jelölttel vágnak neki az ősznek: Katrin Göring-Eckardt és a párt egyik ikonja, Jürgen Trittin vezetésével. 

És van egy szereplő, a Kalózpárt, akiket a felmérések rendre az ötszázalékos küszöb alatt mérnek. A helyzetükről a legtöbbet talán az mondja el, hogy nemrég egy német hírportál azt a címet adta a róluk szóló elemzésének: „Akartok ti egyáltalán indulni a választáson?” Mintha kifulladt volna az egész – persze valószínűbb, hogy csak nagy levegőt vesznek. Az biztos, hogy számukra inkább az hoz sikert, ha azokra a tartományokra és nagyvárosokra koncentrálnak, ahol már eddig is jól szerepeltek (lásd a berlini 9 százalékukat 2011-ben). Ha bejutnának a Bundestagba, az nagyjából akkora csoda lenne, mintha itthon a Párbeszéd Magyarországért Platform önállóan tenné ezt 2014-ben.

*

A liberális FDP az egyik legnagyobb talány. A pártot 22 hónapja vette át a mélyponton Guido Westerwellétől az a vietnami származású, 40 éves Philipp Rösler, aki a Die Zeit január eleji portréja szerint németebb a németeknél. A politikus a vietnami Khanh Hungban született a háború idején, kilenc hónapos korában egy árvaházból fogadta örökbe a hannoveri Rösler-család. Gyerekkora óta be akart illeszkedni a német társadalomba: felvette a katolikus vallást, karriert csinált magának a német hadseregben, és a két nagy közönségkedvenc popsztárt, Udo Jürgenst és Herbert Grönemeyert tartja kedvenc énekeseinek. Január közepén mindenki az alsó-szászországi választáshoz kötötte a liberális pártelnök sorsát: a közvélemény-kutatások alapján az FDP nem került volna be a tartományi parlamentbe. A hetilap akkor már kétoldalas cikkben búcsúztatta Röslert, mondván: az FDP továbbra is ugyanolyan mélyponton van, mint két évvel ezelőtt; és Rösler nemcsak mint csapatjátékos bukott meg egy alapvetően az individualizmusra építő párt élén, hanem saját politikai személyiségét is teljesen elvesztette, illetve feladta a majd' két év alatt.

Rösler elődje, Guido Westerwelle totális ellentéteként úgy került az FDP élére, hogy azt akarta, legyen végre szíve és legyen végre valami erkölcsi tartalma a liberális pártnak. A Merkel emberének tartott Röslert mindenki lelkiismeretes, kedves, megnyerő személyiségnek írja le, aki elsősorban csapatban gondolkodik. Csakhogy gazdasági miniszterként és alkancellárként egyre inkább átvette a tőle idegen keményvonalas neoliberális szerepét: a Fukusima utáni német energiavitákban egyedüliként támogatta a nagy energiacégek álláspontját, állást foglalt a cégek károsanyag-kibocsátását drágító elképzelések ellen, a költségvetés rendbetételekor végig a privatizáció fontosságát hangsúlyozta, a munkaerőpiacot még rugalmasabbra hangolta volna, és élből elutasította a minimálbért. A Die Zeit valahogy így foglalta össze tevékenységének mottóját: „Az állam rossz, a piac igazságos, Németország túl van szabályozva, a gazdasági növekedés pedig fontosabb mindennél". Rösler nagyon rövid idő alatt nagyon gyakran változtatott politikai nézetein, ellentmondva korábbi önmagának: a Nelson Mandela-liberálisból végül Rainer Brüderle-liberális lett.

Csakhogy nehéz brüderlébbnek lenni Rainer Brüderlénél. A 67 éves Rainer Brüderle az FDP kancellár-jelöltje, egyben Philipp Rösler legnagyobb pártbéli riválisa, a klasszikus oldschool német liberális politikus megtestesítője. Őket úgy a legegyszerűbb elképzelni, hogy a jó szivarokat, a szép öltönyöket, a golf- és teniszpartikat, a férfias vicceket és a drága autókat szeretik. A liberálisok többségének nincs jó véleménye saját pártelnökükről, a Zeit így idézi egyiküket: „Ha az ember megnézi egymás mellett Merkel kancellárt és helyettesét, Rösler alkancellárt, azt gondolja: nézd, ez itt a világ legbefolyásosabb nője! És az ott mellette valószínűleg a táskahordozója lehet".

Nos, ez a táskahordozó most alaposan megtréfált mindenkit az alsó-szászországi 9,9 százalékával; igaz, ehhez az is kellett, hogy a CDU ráparancsolt a híveire: szavazzanak a liberálisokra is. Az FDP történetének eddigi legjobb alsó-szászországi eredményével Rösler végre nyeregben érezheti magát. Csütörtökön be is jelentette: újabb két évig vezetné a pártot. A kérdés már csak az, hogy mit mond erre a párt az előrehozott márciusi kongresszusán, amelynek ismert és nem annyira ismert vezetői egy ideje nyíltan célozgattak arra, hogy Röslernek fognia kellene végre a kalapját. Nehezíti a pártelnök helyzetét az is, hogy az alsó-szászországi vereség után Merkel kiadta az ukázt a CDU-székházban: mostantól mindenki csak magára számíthat. Mondjuk egy 4 százalékos FDP-nek Merkel sem örülne, de a kancellárjelölt Brüderlének is össze kell magát kapnia egy jó választási szerepléshez.

*

A német választási meccs tehát még nincs lefutva. Lehet, hogy az ellenzéki oldalon nincs olyan karizmatikus és népszerű kihívója Merkelnek, mint amilyen ő maga, de figyelembe kell venni, hogy Merkel népszerűsége nem feltétlenül elég ahhoz, hogy az emberek ezt a kereszténydemokratákra adott szavazatokra váltsák. Az tehát nagyon esélyes, hogy Merkel harmadszor is kancellár lesz, azt azonban vélhetően majd csak ősszel tudjuk meg, mely pártok alakíthatnak kormányt.