Stratégiai partnerség

„Napnál világosabb tehát, hogy a Magyarországra beáramló, körülbelül 70 milliárd eurónyi külföldi tőke – ami a magyar gazdaság üzleti szektorában a tőkeállomány felét jelenti – nem vezetett bennünket a jólétbe, vagy, ahogy az ezzel fogalakozó közgazdászok keserűen mondogatják, itt »hozam helyett inkább viszem« és »befektetés helyett inkább kifektetés« zajlik. S ennek az az alapvető oka, hogy a külföldi tőke olyan feltételekkel áramlott be az országba, hogy e feltételek folyamatos komplex újratermelése valójában többe kerül a magyar társadalomnak, mint amennyit erőforrásként itt hagy a külföldi tőke. A külfölditőke-beáramlást szorgalmazó stratégia úgy vélte, hogy az eladósodottságunk okán a hitelek és kamataik fizetésével tőke hagyja el az országot, így a már történelmileg is meglévő tőkehiányunk, tőkeszegénységünk fokozódik, tőkét kell tehát behozni, vagy ahogy fogalmaztak, »ide csalogatni«! Csakhogy az elképzelés mindkét eleme félreértésen alapul. Az egyik, hogy a külföldi tőke csak látszólag erőforrás-beáramlás, mert többnyire hitelfelvétel előzi meg, tehát valójában az itt tevékenykedő külföldi tulajdonos nem enyhíti, hanem fokozza az eladósodottságunkat. Ezzel az erővel a magyar állam is vehetne fel hiteleket, sőt az esetek nagy részében még kedvezőbb feltételekkel is tehetné ezt. Mint ahogy ez az autópálya-építések esetében is kiderült. Ráadásul nagyon nem mindegy az sem, hogy milyen módon akarjuk becsalogatni a külföldi tőkét. Ha alacsony bérekkel és alacsony adókkal tesszük, akkor ezzel éppen a folyamatos leszakadásunkat segítjük elő. Ebben az esetben ugyanis sem az állam, sem a munkavállaló magyar polgár nem kapja meg a tőkétől még annak a fedezetét sem, ami önmaga egyszerű újratermeléséhez lenne szükséges. Vagyis a bejövő tőke még annyi bért és adót sem fizet itt, ami ahhoz kellene, hogy az állam és polgárai előállítsák a tőke itteni működéséhez szükséges anyagi és humántőke feltételeit. És ez egy kritikus ponton túl olyan mértékben szegényíti el a családokat és az államot, hogy a jobban használható munkaerő elhagyja az országot, a mozgásképtelen maradék és a szintén röghöz kötött állam pedig elszegényedik, az ország ökológiai, szociális és kulturális értelemben is egyfajta meddőhányóvá válik. Nos, ennek a vészjósló folyamatnak kellene véget vetni, de sürgősen. Reménykedjünk benne, hogy a multikkal kötött stratégiai megállapodások éppen ezt a célt szolgálják majd.”