„Ez már megtörtént, Zsolt. Egykori szellemed magad likvidáltad.
Jól emlékszem pályakezdésedre. Lendületes voltál, okos, tehetséges, szellemes, kritikus, jó szemű, jókedvű – emberi. Az a kis féktelenség jól állt neked; talán mert minden szakmai kölyökkutya féktelen ezen a pályán, és ha rosszul tűri a szájkosarat, akkor a mi kutyánk kölyke, persze, jól gondolod. De nem politikai póráz kötött ide hozzánk, Zsolt, hanem a szabadabb ugatás mámora, kár, hogy erről elfeledkezel. A rendszerváltó időkben és az utána következő néhány évben viszonylag gyakori szerzője voltál e lapnak. Nem gondolom, hogy utóbb szégyenkeznem kellene emiatt. Azt viszont nehezen tudnám körülírni, mit gondolunk ma rólad ebben a szerkesztőségben. Alighanem ugyanazt, mint más redakciókban más kollégák, olyanok, akik viszolyognak a verbális verőlegények stílusától.
Zsolt, nem vagy már pályatárs.
Pártszolga vagy, egy hatalmi téboly túlbuzgó kiszolgálója. Azzá lettél, akiktől újságírói úrfi korodban magad is riadoztál: bértollnok. Vagy még rosszabb: közéleti krakéler, vérlázításra szakosodott zsurnálripacs.”