Félelem a szövetségesem

„Talán érdemes megsaccolni, hány erőszakos bűncselekmény köszönhető a fegyvertartás szabadságának. De hány bűncselekmény elkerülése köszönhető neki? Erről szól a fáma? Mennyi potenciális támadót riasztott el (vagy pusztított el) a tény, hogy az ellenérdekelt, civil félnél is fegyver lehet/van? És mennyit vonz majd a polgári nincstelenség? Az ilyesmi mérhetetlen.

Akiben gyilkossági szándék él, az előbb-utóbb úgyis gyilkolni fog, demilitarizáció ide, retorzió oda. A szándékot kiirtani csakis annak szintjén lehetséges, tisztán a pszichológia hatáskörében. Az első lépés az volna, hogy, akármekkora erőfeszítés megállni, NEM siratjuk kollektíven az elszenvedőt, NEM varázslunk kultuszt az elkövetőnek, NEM állítjuk be vesztesnek önmagunkat és nyertesnek az öldöklőt. Nem borulunk gyászba. A mizantróp mészárosok tudniillik éppen az érintettek kínjában lelik örömüket – abban, amit bőven kínálunk számukra. Ezért csinálják. Utálják a világot, és még utoljára, mielőtt elhagynák azt, bosszút akarnak állni rajta, minél vérmesebbet. Vért szeretnének, verítéket és könnyeket. Miért adjuk meg nekik? Hogy ezáltal azt üzenjük: megérte, nem hiába dolgoztak?”