Meneküljön, aki tud!

„Ezt a mondatot egy korábbi cikkemben már leírtam, csak akkor az eléggé ismert francia formájában (»Sauve qui peut!«), és inkább afféle bon mot-ként. (Ha már úgyis a francia formuláknál vagyunk.) Most viszont, esküszöm, egészen komolyan írom.

Közvetlenül az állítólag moderált magyar IMF-főtárgyaló kijelentése indít erre, közvetve meg egy egész sor, hozzá eléggé közvetlenül kapcsolódó tény. Az illető úr ugyanis kijelentette: ha tudunk jó megállapodást kötni az IMF-fel, akkor azt megkötjük, és az lesz a siker, ha azonban csak olyan megállapodást tudnánk kötni, amelyik káros a magyar lakosságnak, akkor azt nem kötjük meg, s akkor a siker éppen ez lesz. Ez a logika nem önmagában hajmeresztő, hiszen önmagában akár még helyénvalónak is lehetne nevezni, hanem a mögötte meghúzódó előföltevés miatt. Ez a kijelentés ugyanis valójában nem más, mint burkolt és szofisztikált formában megismétlése annak a hazugságnak, hogy az IMF a hitel fejében szörnyű terhekkel kívánja a magyar lakosságot sanyargatni. Azonban a magyar lakosság számára az IMF-hitel egészen bizonyosan csak jó lenne, akinek káros, az csakis a kisded játékait a világ elől rejtegetni kívánó jelenlegi magyar kormány. Régóta mondom, sokakkal együtt, hogy ez a kormány – az említett okból – valójában soha nem is akarta a szerződést megkötni. Most azonban, úgy látszik, ráfordult az elutasítás célegyenesére. És az is világos – ez is régóta tudható –, hogy miért éppen most. Mert jön a 2013. év tavasza, amikor is lejár a mostani, független MNB-elnök megbízása, s a helyére a kormány majd olyan személyt fog kinevezni, aki – a már most is ott ülő mamelukokhoz hasonlóan – úgy táncol, ahogyan a miniszterelnök fütyül.

A hetyke kijelentések, hogy az ország (vagyis a kormány) az IMF-hitel nélkül is finanszírozni tudja magát, mégpedig a helyette kibocsátott államkötvények, méghozzá devizában is kibocsátott államkötvények segítségével, csak ebben az összefüggésben válnak érthetővé. Ezeknek a kötvénykibocsátásoknak ugyanis tényleg lehet sikerük, csak az a kérdés, hogy milyen áron. Azon az áron tudniillik, hogy a magyar államnak hatalmas hozamokat kell utánuk fizetni, többszörösen nagyobbakat, mint egy IMF-hitel vagy az ennek fedezetében fölvett más hitelek kamatai. Vagyis ez a lakosságnak tényleg káros (mert végül úgyis az adófizetőkön csattan az ostor), a kormánynak viszont tényleg jó, mert senki nem néz bele a (hamis) kártyáiba. De annyira azért a kormány sem bolond, hogy ne tudná: itt neki fedezetre van szüksége. És ez a fedezet éppen a Magyar Nemzeti Bank devizatartaléka, amelynek gátlástalan fölhasználására a kormány által már több célzás is elhangzott illetékes személyek részéről. Mint amikor a tékozló fiú hatalmas kártyaadósságot csinál, majd azt a családi ezüst eladásából büszkén kifizetteti.”