Kampányban

„Kampányfelkészítőn a politikusok a hétköznapi életről hallgatnak előadásokat. Mennyi a tanárok fizetése, az orvosé, a varrónőé, mennyibe kerül egy buszjegy, mennyibe egy liter tej. Külön szakember foglalkozik ezzel, minden órán átismétlik az előző óra anyagát. Nyugaton vagy fenn Skandináviában a képviselők fizetése átlagos, nálunk az átlag tízszerese. Arrafelé az előrelátás élesebb, a politika inkább szakma. Errefelé az érdeklődés inkább érdek-lődés, a politizálás pedig ennek az érdeknek az érvényesítése.

Berlinben láttam azt, hogy az emberi élet mértéke a szolidaritás. Lépten-nyomon. Sokszor mesélem, milyen döbbenetes élmény volt az Ulrichban a szőlőt megdézsmáló szegényember után csörtető boltvezető, aki nem forgatta ki a szegényember zsebeit, ellenkezőleg, hozott neki egy ajándék szőlőfürtöt. Kedvenc esetem azonban a Günther Schollé, akinek a Fond Verlag nem adta ki elkészült regényét (mert műfajában eltért a korábban leadottétól), mire minden szerzője otthagyta a kiadót (kivéve: F. és P.). Mi az hogy „műfaji eltérés”? (Berlinben érzékenyen figyelnek minden »fajisággal« kapcsolatos fogalomra.)

Akinek kedve van Apor Péterrel kampányolni, mondhatja: Erdélyben is volt egykor szolidaritás. Sőt, talán ma is van! Sőt és mi több. Ám mielőtt hinnénk neki, figyelembe kell vennünk egy fontos dolgot. A fenti berlini példákat idézve: az nem szolidaritás, amikor nem a szegényemberrel, hanem a meglopott Ulrich-kal érzem magam együvé tartozónak. Vagy amikor a Kiadót dicsérem következetességéért, a szerzőkollégát pedig csalással vádolom. Az sem nevezhető szolidaritásnak, amikor az egykori besúgók, ügynökök kilétét a felebaráti szeretet nevében elhallgatom. A szolidaritás nem vallási fogalom.”