A szar ügye

„A lelki szarság az, ha valaki a lelkében hordja a szart, s az a felszínre kerül, mert ha az ilyen ember hatalomhoz jut, sokkal nagyobb károkat okozhat, mint a testből távozó salak, amely az európai kultúrában megszokott módon a WC-be kerül, vagy amikor – ha csak képletesen is – valaki elvakultságában dobálózik vele. Akinek a lelkét fekália tölti ki, sokat árthat, s jelenleg ennek több helyen is tanúi lehetünk, mert ha a döntéshozó szemében nem a teljesítmény számít, hanem a politikai hovatartozás, akkor annak az ítéletei is lelkének megfelelőek lesznek. Nem a materiális szartól kell félni – hiszen a szarból kimosni a csecsemőt minden szülőnek egyik legfontosabb feladata –, hanem a lelkükben szart hordozóktól, mert azoknál nincs veszélyesebb. Az ilyen alakok semmit sem tanultak József Attila, Bartók Béla, Radnóti Miklós s megannyi kiváló, hazáját elhagyni kényszerült alkotóművész esetéből.

Pestiesen szólva szar ügy, amibe Magyarországon a kultúra keveredett. Amikor végiggondoltam, hogy milyen szemtelen nyíltsággal igyekeznek egyesek kisajátítani a kiállítási lehetőségeket és ellehetetleníteni egyes művészeket, meg kellett állapítanom, hogy ez éppen párhuzamos gazdaságunk és az ország jelenlegi etikai állapotával. Véleményem szerint azok az alkotások reprezentálják manapság az igazi kultúrfekáliát, amelyeket szobor címen az elmúlt években elénk raktak; az agyatlanul, szinte futószalagon, sorozatban készült turulos borzalmak, és a közpénzen megrendelt gyengécske, az ötvenes évekre emlékeztető nyíltsággal tematizált politikai festmények. Figyelem! A fekáliára való utalás, a műszar, amely nem bűzlik úgy, mint amit a politika elénk rak, nem keverendő össze a szar művekkel.

A végbéltermékkel, ha akarjuk, ha nem, együtt kell élnünk. Ezzel nincs bajom. Bajom azzal van, ha hatalmassá válik ez a bűzös anyag, ha nem oda kerül, ahová kell, ha uralomra jut és megfertőzi a lelkeket, s ha uralkodni akar a mások lelke felett is. Egy kis adag is megfertőzhet akár egy egész országot.”