Kultúrharc? – Piktorok és komédiások háborúja

„Hiszen minden ott jó és szép, ahol helyénvaló, rossz azonban és rút, ahol helytelen”
(Xenophón)

Mikor Caesart március idusán – vagy a görög naptár szerint Anthesterión havának közepe táján – a szenátusban meggyilkolták, gyilkosainak, Cassiusnak, Brutusnak és a többieknek szembe kellett nézniük azzal: a nép szerette Caesart, és ezért várható volt, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a merényletet. Róma meglehetősen durva hely volt akkoriban, egy praetort például úgy téptek szét – pedig csak a neve volt azonos a keresett személlyel –, hogy eltemetni valót sem hagytak belőle; és egyébként is gyakoriak voltak a római démosz hasonló látványos megnyilvánulásai. A tetejében a városban voltak Caesar elbocsátott katonái, akik egyrészt istenítették volt imperátorukat; másrészt várták, hogy megkapják az ígért jutalmakat, és ez – az ígérettevő halálával – veszélybe kerülni látszott. Ebben a fenyegető helyzetben a tettesek – mai szóval – kommunikációs tervet készítettek, amely két, alapvető üzenetből állt. Egyrészt azt mondták, hogy ők most visszaadták a népnek az olyannyira áhított szabadságot, amit a zsarnok elvett tőlük, másrészt pénzt ígértek ugyanennek a népnek. Ahogyan Appianos írja, két ellentmondónak tűnő dolgot szerettek volna egyszerre: azt, hogy a nép szabadságszerető legyen, ezzel együtt pedig korrupt. Appianos nem kis rezignációval megjegyzi, hogy ez utóbbira volt inkább esély. A dolog működött is kis ideig, később azonban – többek között a kommunikáció kudarca – a Filippi melletti csatatérre vezetett, ahol is megnyílt az út Octavianus előtt, hogy Augustus Caesar néven Róma első császára legyen – ez azonban már egy másik történet.

A szabadságvágy aktuális terepe a művészet, a harc a Kulturkampf egyik hadszínterén a művészet szabadságáért folyik. Ez ugyan fogalmilag is ostobaság, mert ha meggondoljuk, a művészet, erre mifelénk mindig szabad – legfeljebb nem fizetnek érte. Bárki, bármit alkothat, amit csak akar, mi több, mutogathatja is, legfeljebb nem veszik meg, de mint tudjuk, egy igazi művésznek ez mit sem jelent. A visszatarthatatlan alkotási vágy felülkerekedik benne a kicsinyes anyagiakon. „Inter arma silent Musae” – mondták a régiek, de hát mit tudtak ők Spiró fennkölt költészetéről, Esterházy szellemes megjegyzéseiről vagy Dopemanról? A mi kis Kulturkampfunk kifejezetten kedvezni látszik a múzsák tevékenységének. Szinte nap mint nap keletkeznek új és még újabb performance-ok, kiállítások, installációk és még ki tudja mik a művészet szabadságát hirdetve, védve azt a kulturális diktatúrától. Fekete György sajátságos, reneszánsz frizurája a leggyakrabban látható formák egyike lett.

*

Előbb a Dörner-féle Új Színház ügy, most pedig Fekete György jegyezte MMA és a Műcsarnok körül habzanak az indulatok. Bár Csurka István – végső tréfaként – a legvadabb fasisztázás és antiszemitázás közepette, alkalmatlan időpontban meghalt, sok-sok javítanivalót hagyva az évekre előre megírt és az Új Színház (szigorúan) művészeti tevékenységét – tudják, sine ira et studio – elemző jellegű cikkekben. Halálával persze nem tudott meglógni, fog ő még kapni rendesen. Most azonban itt van ez a Fekete. A tét óriási. Műterem-kiutalások, ösztöndíjak, alkotóházak, állami megrendelések, utazási kedvezmények, nyugdíjak és hát természetesen a szent művészet maga. Az összeg, amiről szó van, pitiáner, ha egy jól sikerült völgyhídra vagy metróberuházásra gondolunk, azonban Pallasz Athéné és Apollón mai papjai kevéssel is beérik.

A magyar értelmiség és művészeti élet hosszú, rögös úton jutott olyan mélyre, ahol most tart. Nem tudhatjuk, hogy hányan hitték el a kezdeteknél az abszurd ígéreteket, nem tudhatjuk, hányan gondolták/gondolják úgy, hogy a kommunista kísérlet mégiscsak egy esély volt a modernizációra, a társadalmi igazságosság növelésére és a „Horthy-fasizmusnál” amúgy is minden jobb. Mindenesetre a legjobbak, mint Nagy László vagy Juhász Ferenc már a korai ötvenes években ébredezni látszottak a kommunizmus mákonyos bódulatából, hogy azután hosszan és alaposan bűnhődjenek hiszékenységükért. A felébredtekre hosszú, reménytelen és többnyire alkoholtól tocsogó évek vártak, válásokkal, szétszórt gyerekekkel és hosszú, megalázó várakozásokkal Aczél elvtárs előszobájában. „Mit lehet tenni?” – mondogatták – „mit lehet tenni, nincsen szabadság”. A riasztóan köznapi, kicsinyes, banális árulás a mindennapok részévé vált. Úgy tűnt, a nagy dolgok eltűntek örökre már, s lassan emlékük sem marad. Árulkodó a börtönökből szabaduló '56-os rabok megdöbbenése és felháborodása: miközben ők úgy hitték, a szabadságért szenvednek mártíromságot, idekint, a többiek csöndesen behúzódtak Csermanek ölelésébe, hogy eljussanak a SZOT-üdülőbe évente egyszer, főműsoridőben. Mert bár minden ingyen volt, semmi sem volt ingyen, mindenért elvártak egy kisebb-nagyobb hűségnyilatkozatot, valakinek/valakiknek a megtagadását, vagy csak formális jelenlétet a rendezvényeken csukott szájjal. Így ért a változás bennünket, közben szétszórt gyermekeink is felnőttek, felnevelte őket a kor és sokadik apjuk vagy anyjuk, így lettünk MI – az ország.

Félreértés ne essék, nem akarom Fekete Györgyöt védeni, nincs is mit védeni rajta. Tehetségtelen, ám roppant erőszakos és hiú ember, millió van belőle, elég csak megnézni a műveit, melyek pontosan olyanok, mint amilyenek ellen harcolni akar. Azzal a különbséggel, hogy ő nem megbotránkoztatni, hanem – valamiféle felfuvalkodott ihletettséggel – „elgondolkodtatni” akar. Ezen mondjuk én mindig megbotránkozom. Egyébként a megbotránkoztatók is elgondolkodtatni akartak eredetileg, csak elfelejtették.

Sohase bízzuk közintézmény vezetését gyakorló művészre – kivéve, ha örökké az ő és pereputtya műveit akarjuk látni és hallani, lásd Görgey Gábor tündökletes miniszteri pályafutását. Ha jót akarunk a művészetnek – ha lehet annak egyáltalán bármit akarni –, akkor nevezzünk ki egy esztétát. Az esztéták félresikerült művészek, az okosabb fajtából, amelyik észreveszi saját tehetségtelenségét, ezért azután vallásosan viszonyulnak a Művészethez: csak a legmélyebb tisztelet hangján tudnak szólni róla, és többnyire nem lopják el a perselypénzt sem. Az esztéta minden művészt irigyel, de nem konkurense egyiknek sem, és ez jó.

*

1988-ban jelent meg Boris Groys sokatmondó című könyve, a Gesamtkunstwerk Stalin. Ebben a művészetfilozófiával foglalkozó szerző Sztálin művét egyetlen monumentális avantgárd művészeti happeningként írja le. És valóban, ha minden lehet művészet – amint mostanában állítják – miért pont Sztálin kétségtelenül monumentális, ámbár kissé vérszagú életműve, a „Szovjet Szocializmus” ne lehetne az? Valóban felfedezhető rokonság az avantgárd világfelfogása és a bolsevik rendszer véres futurizmusa között. Ugyancsak Groys írt arról is – ami ma különösen igaz –, hogy minden korban „túltermelés” volt a művészetekből, ezért valamiféle rendet kellett tenni, hogy elválasszuk az ocsút a tiszta búzától. Az elválasztással kapcsolatban két módszert említ, a minőségi cenzúrát és az innovációs cenzúrát. Az előbbi nagyjából a modernitás megjelenéséig volt használatban, és azt érti alatta, hogy a művészet kritériuma a kanonizált művek színvonalának elérése volt, azonban a mindenfelől zúduló felfoghatatlan mennyiségű művészet ezt az eljárást használhatatlanná tette. Az új paradigma az innováció, az újdonság értéke lett, azonban a dömping ezt is bedarálta. Vagy mondhatjuk, hogy mára már nincs új a nap alatt. Groys a maga részéről tanácstalannak tűnik, hogy mit is lehetne tenni egy ilyen helyzetben. Rendkívül szellemes írásában nem válaszol arra a kérdésre – fel sem teszi –, hogy vajon miért kell egyáltalán válogatni a művészinek mondott alkotásokból?

Valójában senkinek nincs szüksége arra, hogy helyette válogassanak a kortárs művészek munkái között, megteheti azt ő maga, ha kíváncsi a kortárs művészetre egyáltalán. Valamikor – ó, boldog idők – gazdag, kissé ütődött sznobok volta a művészetek eltartói, kiknek lelki szemei előtt a római Maecenas példája lebegett, akinek a nevére a kutya sem emlékezne, ha nem bánt volna oly nagylelkűen Horatiusszal. A nagy költőnek juttatott sesterciusokkal és villásreggelikkel részt vásárolt Horatius hallhatatlanságából, és mindenki eldöntheti maga, mennyire érte ez meg neki.

Mifelénk, tudom, nem nagyon teremnek mostanában mecénások. Az aranyláncos-terepjárós újgazdagnak a művészetről talán legfeljebb valami új, sárkányos, kínai-írásjeles tetoválás jut eszébe. Teljesen valószínűtlen, hogy pénzt adna valami „Vascövek a fakaróban” című nagyszabású installációért, hogy azzal díszítse a természetvédelmi területre építendő villáját. Az a néhány spekuláns, aki vagyonát műkincsekkel akarja növelni, biztosra megy, és befutott mesterek képeit veszi csak – de hát hogyan legyenek befutott művészek, ha senki sem veszi a munkáikat? Ezért van szükség – állítólag – állami mecenatúrára és művészetpolitikára.

A művészetpolitika persze már csak olyan, hogy bárkit nevezünk is ki fő-fő művészetisnek, az szerencsés esetben rendelkezni fog valamiféle ízléssel, és ez nyilván befolyásolja majd döntéseit, s lesznek majd, akik kimaradnak. Ez ellen nincs mit tenni, azonban a történelem azt tanítja, hogy a következő kormány egy másikat nevez ki, aki persze másmilyen preferenciákkal rendelkezik majd, így a sokszínűség biztosított. (Már azoknak, akiknek ez hiányozna.) Virágozzék száz virág – vagy ugyanannyi Nádas Péter. Már várom, hogy Mesterházy nyilatkozzon, miszerint ha a választók 2014-ben őket tisztelik meg a bizalmukkal, akkor ingyenessé és szabaddá teszik a művészetet – különös tekintettel a nyugdíjasokra, ahogy szokták. Csakhogy – amint azt jól tudjuk – a művészektől is mindig kérnek valamit cserébe. Nem nagy dolgok ezek. Laza poénkodás a politikai ellenfél rovására, egy-egy jól elhelyezett megjegyzés az interjúk során, ilyenek. Valamiért meg vannak ugyanis győződve arról, hogy amit nagy művész mond, az fontos. Pedig két szempontból is látható, hogy ez koránt sincs így. Egyrészről a szavazópolgárok, a „nép” egyáltalán nem kíváncsi a kortárs művészetekre. Kicsit sem. Mit tagadjuk, meg lehet érteni valahol. Másrészről, akiket érdekel(het) a nagy művészek véleménye, azok már kellően megosztottak ahhoz, hogy csak a saját oldaluk mellett kampányolót tekintsék művésznek, a másikat pedig tehetségtelen törtetőnek.

*

Valódi hatása csak a celebeknek van, meg a pop-szakma üdvöskéinek, de ők legtöbbször túl rövid ideig maradnak víz felett ahhoz, hogy bármit lehessen kezdeni velük politikailag. Ők azonban – néhány kivételtől eltekintve – nem művészek, őket még azok is szégyellni szokták, akiket támogatnak. Így-úgy művésznek néhány, a TV-ben gyakran szereplő komédiást szoktak nevezni, tekintet nélkül arra, hogy többnyire nem a saját szövegüket mondják (szerencsére). A színészet hordja talán leginkább magán az állami támogatás jármát. Az emberek – bár még sokan járnak színházba – annyit nem hajlandóak fizetni, amilyen életnívón a művészek élni szeretnének. Ezért azután az államnak „kötelessége” eltartani a színházakat, a filmgyártást és minden egyebet, amivel a komédiások pénzt kereshetnek. Aki járt már színházi büfében és végigtekintett az ott tolongó, kiégett, cinikus alkoholistákon, az tudja, miről beszélek. A sarokban kötögetnek a nyugdíj előtt álló színésznők – körülöttük a szereposztó díványok aktuális akrobatáival –, a büfés pedig jegyzi az eddig elfogyasztottakat. Thália felkent papjai és papnői innen katapultálnak a TV-kamerákon át a nép képernyőire, hogy megfelelő honoráriumért megmondják, mi jó és mi rossz. A nép pedig harmatos szemekkel hallgatja őket, mily okosakat mondanak – persze, hogy mondanak, ha előtte megtanulták.

Az állami mecenatúra mindig és szükségképpen korrumpál, emlékezzünk csak az elmúlt évek kiemelkedő művészeire és az ő állásfoglalásaikra azokkal kapcsolatban, akik fizették őket. Ezennel ünnepélyesen csatlakozom a tüntetőkhöz: legyen a művészet szabad! Ne vigye a politika kísértésbe az ártatlan művészeket holmi pénzzel, kitüntetéssel, egyéb hívságokkal. Csontváry mondta, hogy a pénzért művelt művészet nem jó, és amikor említették neki, hogy Michelangelo a sixtusi freskókat pénzért festette, hetykén válaszolta: „Olyan is az!” Na, ez az igazi.

A művész alkosson, teremtsen új világokat a semmiből, ahogyan kell – és éljen is meg belőle, ha tud. Ha nem sikerül, még mindig el lehet menni szőlőt kapálni, és az ott keresett pénzzel önállóan és dacosan lehet szabadnak lenni. Ha ez fontos, az elkövetkező pár száz év úgyis eldönti: vajon nagy művész volt az illető, vagy csak hitte magáról – addig meg az izgalomtól rághatjuk a körmeinket.