A lelkünknek is jót tesz a tehetségkutató

„A média általában véve, azon belül a televízió, azon belül pedig - időszakonként váltakozva - egy-egy műfaj vagy műsor a társadalom jelentős hányada számára tűnik emberileg is fontosnak. A jelek szerint most a realityk és talk show-k után a tehetségkutatók vannak soron, ezeket nézik milliók, ez szervezi sokak mindennapjait. Miért?

Számos olyan pszichológiai indítékot mozgat meg a műfaj, ami minden ember számára nagyon fontos. Az egyik: lássam azt, hogy valaki törekszik és egyről a kettőre jut. Ez a fajta narratíva nagyon mélyen és a legkülönbözőbb módokon benne van minden kultúrában, s ha kellőképpen dramatizálják, akkor megvan a lehetőség arra, hogy én, a néző empátiát fejthessek ki, együtt érezhessek. A tehetségkutató voltaképpen rokon a valóság show-val abban az értelemben, hogy egyfajta félvalóságot kapunk: elhitetik velünk, hogy tényleg valódi tehetségkutatás folyik, jóllehet bennfentesek tisztában vannak azzal, hogy a lényeg korántsem ez, hanem a színház. Problémákkal, küzdelmekkel, egyéni sorsokkal megismerkedve, azonosulva, együtt érezve, szorítva végig lehet izgulni egy ilyen műsort. Szintén fontos jelenség, hogy nagyon szeretünk mások életébe belekukkolni, illetve még egy kicsit, ha lehet, akkor valamennyire bele is avatkozni. Megint a valóság show effektus köszön tehát vissza, de a tehetségkutatók esetében ráadásul létezik még egy olyan pozitívum is, hogy aki csak nézőként vesz részt benne, annak a számára is igazolódik, hogy - társadalmilag és az illető ember számára is - hasznos dologban vesz részt, segít abban, hogy kiteljesedjen egy tehetség. Ennek a műfajnak tehát minden hagyomány szerint egy nagyon pozitív aurája van - szemben mondjuk a valóság show-val, amelynek esetében a kukkolás jóval hangsúlyosabb. A formátum sikerének fontos eleme, hogy lehet beszélgetni, vitatkozni róla családi, ismerősi körben. »Tényleg hamis volt? Nem volt hamis? Én ennek drukkolok, te kinek?« Mindezt a legkülönbözőbb környezetekben lehet megvitatni, tehát folyamatosan strukturálhatja az emberek idejét a műsor, s így az egyébként valamelyest monoton életet élők számára is kiküszöbölhetővé válik a horror vacui. Ha történetesen olyan dologgal tudják kitölteni az egyes nézőkben tátongó űrt, amelyről őszintén hiszik, hogy hasznos és pozitív, hiszen egy új, társadalmilag fontos dologhoz tudnak hozzájárulni, az még fokozottabban kielégíti ezt az igényt. Azt gondolom, ez a néhány szempont már önmagában is magyarázza a tehetségkutatók népszerűségét.

A tehetségkutatók nézését ezek szerint hasznosnak véljük, míg másokat kevésbé, sőt, egyes műsortípusokat egyenesen cikinek érzünk. Mennyire befolyásolhatja egy formátum sikerét, hogy valamit ciki-e nézni vagy sem?

Egyrészt az igazán megbízható nézettségi adatokat én ilyen összehasonlító módon nem ismerem, de valószínűleg őrült nagy különbséget nem jelent az, hogy valami ciki-e vagy nem. A cikiség abban mutatkozhat meg inkább, hogy vállalom-e mások előtt, hogy én valamit nézek. Másrészt hadd kanyarodjak kicsit vissza: én komolyan gondolom, hogy ezeket a műsorokat nem csupán hasznosnak érezzük, hanem ténylegesen hasznosak, függetlenül attól, hogy a műfaj maga mennyire kamu. Fenntartanak egy társadalmilag hasznos illúziót: szegény, nehézsorsú emberből van remény kinőni magunkat, feljutni és országos ismertségre szert tenni. Ez a népmesei mozzanat nagyon benne van a tehetségkutatókban, ilyesmikre pedig minden normális társadalomnak szüksége van. Kellenek példák. Hiszen lehet, hogy én éppenséggel nem tehetségkutatóban fogok kitűnni mint táncos vagy énekes, de az, hogy ez a fajta ethosz bennem van, segíthet engem abban, hogy kisebb, magánügyi problémáimba ne depressziósan, lemondással vágjak bele. Ez a reakciómód segít egy csomó mindennapi gondon átvergődni.”