„Ám, ha jól értem Bruck András elkeseredett mondatait, akkor a patthelyzet beismerése nem a kényszeredett együttélésre való berendezkedés stratégiáit készíti elő. Nem a polgárháború befejezését, a frontvonalakon a »fraternizáció« megkezdését, a »tapogatózó« tárgyalásokat, egy jó békekötés – szerencsés esetben az »örök béke« (Kant) – feltételeinek megteremtését.
Ellenkezőleg: a nemzeti oldal tartós megerősödése, a nemzeti civil társadalom látványos kiépülése (lásd: Civil Összefogás Fórum, Civil Együttműködési Tanácskozás stb.) arra a következtetésre juttat egyes balliberális gurukat, hogy a »végső harc« megvívása esélytelen, a győzelem lehetősége elveszett.
A megbékélés lehetősége viszont, úgy látom, fel sem merül az említett körben. Marad tehát a brutális következtetés: csendben váljunk el egymástól, balliberális-posztszocialista-globalista tábor, illetve nemzeti-konzervatív tábor. Nincs több dolgunk egymással. E ponton – lásd Bruck írását – megszűnnek az indulatok. Nincs többé harag. Nincs többé közös pont. Kész, vége. Hiszen a párkapcsolatokban is így van: amíg haragszunk a másikra, amíg dühösek vagyunk, addig közünk van a másikhoz. Ha már csak csendesen és ernyedten nézünk a másikra, s már nincs bennünk semmi indulat, akkor ott van vége a kapcsolatnak.
A kérdés csak az: hogyan gondolják a balliberális körök a »váljunk el csendben egymástól« kivitelezését? Az országon belül maradva húzódnak vissza saját köreikbe, megszakítva minden párbeszédet? Vagy – mint Dániel Péter – az ország elhagyása az alternatíva?
Fontos kérdés, amelyre válaszolniuk kell. A nemzeti és konzervatív tábor, amelyik egészen biztosan itt marad ezen a földön, kíváncsi erre, mert ez egyáltalán nem mindegy a jövőt illetően.”