Hétről hétre jönnek a megszorítások, mégsem merül fel, hogy a nyugdíjak nominálértékének megőrzésével mennyit lehetne spórolni. Egy százalékpontnyi nyugdíjemelés mintegy 30 milliárd forintos kiadást jelent a költségvetésnek, a mostani infláció mellett ez több mint 180 milliárd forintos tétel. Annyi, mint a teljes bankadó.
Aztán ott van kedvenc vesszőparipánk, a 65 éven felüliek ingyenes utazása is. Milyen ország az, ahol egy Budapest-Hévíz-Budapest buszút egy tízéves gyereknek 3400 Ft-ba, egy 19 éves munkanélkülinek 6800 Ft-ba kerül, egy 66 éves nyugdíjasnak viszont ingyenes? És akkor az egészségügyi ellátórendszer kiadásainak korosztályos megoszlásáról még nem is beszéltünk.
Valamiért az az általános kép él az emberekben, hogy nyugdíjas élet = szegénység. Nos, hogy ez mennyire nem igaz, azt az Eurostat fent idézett számai mellett a TÁRKI szegénységkutatásai is jól mutatják, vagy éppen a Demos Alapítvány 2006-os kiadványa, amiből világosan kiderül, hogy a 65 év felettiek körében a szegénységi ráta bármely más korcsoporténál alacsonyabb. Ott áll feketén-fehéren: „A szegénység kockázata a kisgyerekek, a többgyermekes családban, illetve az egyszülős családban élő gyermekek esetében a legmagasabb.” Tehát nem az időseket veszélyezteti igazán a szegénység, hanem a gyermekeket és azokat, akik gyermeket vállalnak – tud valaki ennél szomorúbb adatot mutatni egy társadalomról?
Meggyőződésem, hogy a nyugdíjrendszer önfinanszírozóvá tétele nemzeti érdek. Ha ma inkább oktatásra fordítjuk ugyanezeket a forrásokat, vagy egyszerűen a vállalkozásoknál hagyjuk, azzal sokra többre megyünk. Hosszabb távon az ebből származó növekedés akár még a későbbi nyugdíjemelés lehetőségét is megteremtheti, fordítva azonban nem működik a dolog: nyugdíjemelésből nem lesz gazdasági növekedés. A nyugdíjemelés visszafogása mellett a nyugdíjkorhatár folyamatos emelésére is szükség van. Ez hátrányosan érinti ugyan a közvetlenül nyugdíj előtt állókat, azonban úgy érzem, összességében inkább igazságos a munkavállalókkal szemben.
A jelenlegi kormány a szolgálati- és a rokkantnyugdíjak esetében már felvállalt olyan, komoly konfliktusokkal járó lépéseket, amik valamelyest hozzájárulnak az önpusztító nyugdíjrendszer megnyirbálásához, ez azonban sajnos kevés, nagyon kevés. Még szomorúbb a helyzet, ha körülnézünk, mit várhatunk a kormány lehetséges riválisaitól. Az MSZP, ami 2002-ben a 19 ezer forintos extra nyugdíjat és a 13. havi nyugdíjat vetette be a választások megnyeréséért (sikerrel), most éppen a szolgálati nyugdíjak visszaadását ígéri és az EU-ban is aktívan képviseli ezt az ügyet. Az Együtt 2014 egyik pillére, a Szolidaritás alapkövetelései közé tartozik „a korkedvezményes, a korengedményes és a szolgálati nyugdíjak alkotmányos védelmének helyreállítása”, a szervezet 43 éves elnöke pedig már évek óta nyugdíjas. Az LMP 2010-es programja ugyan korrekt módon számot vet a helyzettel, megoldásnak mégis például a – járulékok helyett adókból fizetett – minimálnyugdíj bevezetését javasolja, és a 13. havi nyugdíjat felváltó, 3,5%-osnál nagyobb gazdasági növekedés esetén adható nyugdíjprémiumot is megtartaná. A másik, állítólag fiatal szavazóbázisú párt, a gazdaságpolitikáját tekintve kifejezetten balos Jobbik is nyugdíjemelésben gondolkodik a 2010-es programja alapján: „A nyugdíjrendszert átalakítjuk, beleértve a korengedményes, a pártállamnak tett szolgálatok alapján kimagasló mértékű nyugdíjak, a rokkantsági ellátások teljes felülvizsgálatát, valamint a kisnyugdíjak és a nyugdíjminimum megemelését.”