A csend évei

„Azok a vélemények, amelyek úgy szólnak, hogy a tájékozatlan, fél rúd lecsókolbászért megvehető szavazó csak maradjon otthon, épp ezért elkeserítőek. Hiszen arra figyelmeztetnek, hogy a magyar demokrácia elmúlt több, mint két évtizedében nem sikerült megteremteni a demokratikus politikai közösség alapjait. Ha van tehát bármilyen ok a 2010. előtti alkotmányos berendezkedés kárhoztatására, ez feltétlenül az. Bár volt egy demokratikus alkotmányunk, az alkotmányosság érzülete nem hatotta át mindennapjainak. Talán épp azért, mert túlságosan is magától értetődőnek tűnt. A levegő értékén sem sokat töprengünk mindaddig, amíg nem fuldoklunk.

Az Orbán-kormány által épített rendszer azonban, kontraproduktív módon talán épp ebben hozhat előrelépést. Nagyjából az Alkotmánybíróság jogköreinek drasztikus megnyirbálásától számítható a folyamat, amelynek eredményei az ehhez hasonló politikai blogok, független véleményoldalak, a korábbi pártelitekkel kapcsolatba nem hozható társadalmi szerveződések. A nyilvánosság előtt megjelenő fórumok, a nevüket felvállaló szerveződések minden valószínűség szerint csak a felszínt jelentik. Ma még nyilatkozhat úgy a miniszterelnök, hogy »az egész ország érzi, egy olyan nagy munkában vagyunk, amelyet, ha már belevágtunk, mindenképpen érdemes végigcsinálnunk. Ezért fontos, hogy Magyarországon ma nincsenek nagy kormányellenes megmozdulások és nagy sztrájkok«. Ez feltehetően így is marad, egészen addig a pillanatig, amíg fennmarad az esély a 2014-es kormányváltásra.

Kérdés azonban, mi történik, ha végleg elvész a változtatás lehetősége. Kérdés, hogy az utcák, közterek csendje a temető csendje-e, vagy a vihart megelőző baljóslatú némaság. Orbán Viktor nemrég Kötcsén úgy fogalmazott, »az amerikaiak lövészklubokba járnak, nálunk pedig van egymillió horgász.« Azt gondolom, a társadalom attitűdjeit tévesen felmérni rendkívül veszélyes. A Ceausescu-rezsim úgy vélekedett, a puliszka nem robban, elképzelhetetlen, hogy Romániában bármilyen rendszerellenes cselekedet történjen...”