Rendszerváltó tanulmányok 4: Extra Hungariam

„Nehéz ezt a magyar néppel elfogadtatni (nem is próbálja senki), már csak azért sem, mert nem ezt szoktuk meg. Kádár alatt mi voltunk a »LEGvidámabb barakk«, a félszemű király a vakok országában. A 70-es és 80-as években Magyarország valóban reális erejénél jóval nagyobb befolyással rendelkezett a világban, és ennek le is aratta a gyümölcseit, a gazdasági teljesítőképességét jóval meghaladó életszínvonal formájában. Hogy ez pontosan hogy működött, azt egy külön írásban kéne kifejteni, de a lényeg a következő: az 56-os forradalom folyományaként Kádár el tudta fogadtatni a szovjetekkel, hogy a magyarokat némileg lazább pórázon tartsák a többi csatlósnál. Bevezettek olyan újitásokat, mint az »Új Gazdasági Mechanizmus«, megreformálták a tervutasításos gazdaságot, engedték a fusizást és maszekolást, stb. Mint később kiderült, ezek a reformok felemásak és alapvetően elhibázottak voltak, de akkoriban a Nyugat álló ovációval fogadta a kommunista ortodoxia ilyetén lazítását, és örömének diplomáciai valamint pénzügyi segítség formájában adott nyomatékot. Sajnos ennek folyományaként Magyarországon viszont kialakult és megcsontosodott a jól ismert »összekacsintós« rendszer, ahol a szabályok be nem tartása bocsánatos bűn, hiszen még a törvényalkotó is elismeri, hogy az általa kényszer alatt hozott szabályok rosszak. Ebből társadalmilag addig lehetett profitálni, amíg fennállt a külső kényszer, tehát a szovjet világrendszer összeomlásáig.

A baj az, hogy a rendszerváltás után nagyjából maradt minden a régiben. Illetve annyi változott, hogy a ránkerőszakolt korlátok eltűntek, és kísérlet történt arra, hogy ALAPVETŐEN értelmes és betartható törvényeket hozzanak. Csak sajnos a törvényalkotó megszokta, hogy mindent túl kell szabályoznia, a jogalany pedig azt, hogy semmilyen szabályt nem érdemes betartania. Így evickéltünk át a 90-es éveken egy de facto laissez-faire vadkapitalizmusban, ahol ugyan volt állami korlátozás, csak épp a kutya sem törődött vele. Viszont ekkor még sokáig mi voltunk az »új demokráciák« bezzeg-gyereke. Egyrészt azért, mert nekünk egy már eleve nagyon fellazult kommunista rendszert kellett (volna) leépítenünk, és könnyedén átvettük a nyugati berendezkedés (külsőségeit). Másrészt geopolitikailag Magyarország még mindig nagyon fontos volt, különösen a balkáni háborúk alatt. Nem is beszélve arról, hogy a nyugati világ éppen egy gazdasági aranykort élt át, mindent átitatott a »történelem vége« optimizmusa, és ömlött a pénz Kelet-Európába. Így a rendszerváltás utáni mély strukturális válságból kikecmeregve 1995 és 2005 között viszonylag könnyen fent lehetett tartani az illúziót, hogy a »sajátos magyar út« valódi modernizációhoz vezethet. Közben a kutya sem törődött a »konkurrenciával«, vagyis a többi rendszerváltó országgal, akik nálunk sokkal komolyabb és mélyebb strukturális átalakításokra voltak kényszerítve, így szép lassan sorra elhúztak mellettünk versenyképesség és tőkevonzás tekintetében, miközben mi kényelmesen ültünk hervadozó babérjainkon.”

A keserű kijózanodás 2006-ban jött, az ominózus öszödi beszéddel (ami persze csak a szikra volt, ami meggyújtotta a dinamitos hordót) – a szépen felépített álomvilág szertefoszlott. Sajnos nem sokkal ezután kidurrant a világgazdasági lufi is, úgyhogy igen gyorsan átlendült a közhangulat a Magyar Bipoláris Szindróma »mi vagyunk a legszarabbak« oldalára. Innentől már nem volt a Fidesznek nagy kunszt a kétharmad, csak arra kellett homályos ígéreteket tennie, hogy velük minden más lesz, és hogy minden a szocik hibája. Orbán Viktor kormánya 2010-ben tényleg arra kapott felhatalmazást, hogy mindent fenekestől felforgasson, és lett is volna rá esélye, hogy végre kirángassa az országot a véget érni nem akaró huszadik századból. Sajnos mára már látható, hogy a Fidesz erre teljesen alkalmatlan. Orbán Viktor és csapata a hagyományos magyar önáltatást minőségileg új szintre emelve (unorthodoxia, Keleti Szél, sajátos félázsiai észjárás, gyorsnaszád, tündérmese, soroljam még?) a zemberek legrosszabb beidegződéseire építi a kommunikációját, és az egyetlen szemmel látható céljuk saját hatalmuk bebiztosítása. Ennek érdekében nem haboznak olyan intézkedéseket vállalni, aminek egyetlen borítékolható eredménye, hogy az ország újra elszigetelődik a fejlett (bár válságot élő) Nyugattól, ahová oly sok nehézség árán nyert bebocsátást. Hogy ez a »keletesedés« hová fog vezetni, azt még csak sejteni lehet, de hogy nem Szingapúrba, az biztos.