„Még akkor is méltatlannak érzem a Janics-ügyet, ha a szövetség más, hasonlóan értékes vagy hasonlóan tehetséges versenyző(k) eláramlását szeretné megakadályozni. Mint tudjuk, kevés sikerrel. A kajak-kenu kis sportág, gyakorlatilag az olimpia tartja fenn. Méltatlan a búcsú, mert Janics Natasát meg kellene ünnepelni, meg kellene köszönni neki az itt eltöltött éveket és a Magyarországnak szerzett érmeket. Világraszóló ünnepség keretében lett volna stílusos elbúcsúzni tőle, megkérvén, hogy adja meg az állandó lakcímét és a bankszámlájának számát, hogy tudni lehessen, hová kell utalni az olimpiai bajnokoknak 35 éves koruk után járó életjáradékot. És már most fel kellene kérni, hogy főleg a kajak-kenu, de általában a magyar sport minden jeles ünnepségén legyen díszvendég, mert ő a mi legendánk lett, elválaszthatatlanul összenőtt a magyar olimpiai mozgalommal. Így nem kerülne sor kínosabbnál kínosabb nyilatkozatokra, nem kellene a feleknek félrebeszélni, és nem kellene megjátszottan sírós sajtótájékoztatón bűnbánóan könyörgő nyilatkozatot számítógépről felolvasni.
Tudom, biztosan fáj a búcsú mind a két oldalon. Ilyenkor már semmi értelme felhánytorgatni, hogy ki milyen sérelmet élt meg a sok-sok közös év alatt. Érdemes lenne azonban elgondolkodni, hogy vajon Natasa tartozik Magyarországnak vagy azok a versenyzők, akikre körülbelül ugyanannyit költöttek, mint rá, de cserébe nem értek el olyan eredményeket, mint ő. Eldöntötte: hazamegy. Ennek semmilyen szabály vagy szerződés nem tehet ellen. Mert egyik sincs. Keresztbe lehet neki tenni az engedély megtagadásával, akkor legfeljebb két évig bolgár lesz, utána meg, Rióra, ismét szerb. Hogy ez így lejátszható, az a nemzetközi szövetség hibája, kabaré az egész.
Nekünk nem kellene a kabarét még megfejelni. A méltatlan, kisstílű búcsú helyett szerencsésebb lett volna egy stílusos, nagyvonalú búcsú. Pont annyiba került volna, amennyit a szerbek előreláthatóan fizetnek a 150 ezer euróra taksált »átigazolási« árból. Semmibe.”