„Rajk Júlia a férje nyilvános újratemetésének megszervezésével megteremtette az addig hiányzó politikai kapcsolatot a Petőfi Kör és a Nagy Imre-csoport között. A temetés megszervezése pedig a forradalomhoz nélkülözhetetlen biztonságérzést adott a vezetőknek, hogy telefonhívással százezreket képesek békésen mozgósítani az »ügy« mellett. Rajk Júlia kérlelhetetlensége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy férje temetése, 1956. október 6-án az 1956-os forradalom pszichológiai főpróbája lett.
1954 után, miután a börtönből ötévi raboskodás után kiszabadult, Rajk Lászlóné élete új értelmet nyert. Politikusnővé vált, hiszen személyében, az igazságtalanul kivégzett kommunista belügyminiszter maga is börtönviselt feleségeként óriási politikai és erkölcsi hatalmát kiváló politikai érzékkel használta egyetlen célja, a férje rehabilitációja érdekében. Ez a cél, ami tágabb értelemben a Rákosi-rendszer alatt meghurcolt emberek ezreinek rehabilitálását jelentette, valójában a rendszer legitimitásának megkérdőjelezése volt.
Rajknénak férje történeti emlékezetéért és a saját nevéért folytatott harcban több fronton kellett harcolnia. Először is meg kellett birkóznia a pártellenzék ellenszenvével a vaskezű, túlzottan balos belügyminiszter emléke miatt. Másodszor a nyugati emigráció ekkor még nehezen felmérhető tömeghatású nehezteléssel figyelte a volt belügyminiszter köré épített »érzelmes mítoszt.« Eközben az akkori pártvezetés, a volt közeli elvtársak Rajknét nyíltan a munkáshatalom árulójának nevezték, de ő mégsem adta fel, hogy a saját elveinek megfelelően eltemetteti a férjét és visszaszerzi a nevét.”