„A Kádár-rendszer ördögi zsenialitása éppen abban állt, hogy milliók számára képes volt elrejteni önmaga valódi természetét, s el tudna hitetni, hogy ami valójában diktatúra, az nem is diktatúra. Ennek a hatalomgyakorlásnak az egyik legnagyobb hatású eszköze a Kádár-rendszerben kétségtelenül beinduló modernizáció volt (legyen a modernizáció bármi is), amikor széles tömegek először találkoztak a mai életünket is meghatározó modernitás olyan emblematikus tárgyaival, mint autó és televízió. S ehhez a korszakhoz köthető számos olyan, az életformát alapvetően befolyásoló és megváltoztató adottság, mint pl. vezetékes víz. S ezt az óriási váltást a mai magyar emberek egy jelentős része még az életében átélte, a pottyantós vécétől a televízióig, az utcai sártengertől az aszfaltozott útig. A Kádár-rendszer tehát még ma is sokak számára nem a leválasztott múlt, hanem élettörténet, minek következtében a hozzá való viszony nem feltétlenül világnézeti meghatározottságú, hanem spontán érzelmi alapú. Szép emlék. S az a gyanúm, hogy a Kádár-korszakban megjelenő, széles tömegeket alapvetően és elementárisan érintő modernizáció a hozzá kapcsolt igen szofisztikált hatalomgyakorlással egész egyszerűen elfedte a rendszer világnézeti természetét, s mintegy másodlagos és mellékes adottságként tüntette fel.
S hogy a világnézeti sablonok alkalmazása a jelenség megértésében gyakran mennyire használhatatlan, mutatja az is, hogy az ateista rendszerhez valamiért kötődők széles köre nem lett feltétlenül ateistává. A kádári modernizáció ugyan szétverte a hagyományosan egységes egyháziasságot (ne feledjük, a templomlátogatók számának a hanyatlása nem a Rákosi-rendszerben következett be!), de nem tudta elérni az ateizmussal mint világnézettel való tömeges azonosulást. Így jött létre a mai kulturális keresztyénség elég széles tömege: templomba nem járnak, de nem is ateisták.”