„Janics Natasa hozott egy döntést. Szerintem rosszat. Mostantól ne követeljen se pénzt, se paripát, se fegyvert. Eddig mindezt megkapta. Kívánom neki, hogy másnak is érjen annyit, amennyit nekünk ért. Csak ne nyerjen több olimpiát. Főleg ne egy magyar előtt...
Nem tudom, ki hogyan van vele, de én már kissé kezdem unni Janics Natasát, és az ő ügyét. Egyrészt, mert lassan már több fejezetből áll, mint a Szomszédok, másrészt, mert a kajakos nő a sajtó révén szépen lassan mitikus hőssé válik, akit a gonosz szövetség, és a még gonoszabb politika el akar tiporni. Nos, szögezzük le: a kutya nem akarja őt eltiporni, és a kutya nem akarja őt bántani. Sőt: megbocsátóbbak vagyunk vele, mint másokkal. (...)
De! Azon azért ne csodálkozzon, ha nem mehet el más országba szó nélkül, és nem teljesül minden vágya. Amíg magyar volt, addig a tenyerén hordozta őt mindenki, még a »gonosz« politika, és a firkásztársadalom is. Olimpiai érmeiért a bal- és a jobboldali kormányoktól is megkapta a tízmilliókat, az újságíróktól meg a dicshimnuszokat. Szegeden pedig vélhetően díszpolgár lett volna, ha magyar marad. A haza(vissza)váltással viszont óhatatlanul elveszítette a kiváltságai egy részét. Mert az aranyait ugyan senki nem veheti el tőle, de a kivételes bánásmódot igen. Ami jár egy magyar bajnoknak, az miért járna egy jövendőbeli szerb bajnoknak? Ha kell a szomszédoknak Janics tehetsége, akkor vásárolják ki őt. Adjanak érte némi pénzt, hogy abból azután támogatni lehessen azokat az ifjakat, akik Janics utódai lehetnek.”