Kilencedik nap

„A kora délutánt Eleken töltjük. A szocialista színekben nyert polgármester, teljes természetességgel és nyitottsággal fogad bennünket. A határszéliség Trianon óta tartó őrlődéséről, az egykor hétezres város ötezer főre zsugorodásának okairól a fiatalok tömeges elvándorlásáról beszélgetünk. Ma már nem Szegedre vagy Budapestre, hanem külföldre mennek. Egyetlen esélyünk van, ha Arad felé megépül a határig vezető út és kinyílik a románok számára is Schengen. A polgármester szemmel látható lelkesedéssel és némi irigységgel mesél Arad fejlődéséről. Ott nem elűzik, hanem vonzzák a befektetéseket, a munkahelyeket. Közmunkásokhoz indulunk. Egy kis csapat cementtel dúsított agyagból modern vályogtéglát présel. Beállunk közéjük, lapátolunk, préselünk, nem többet mint egy fél órát, csak hogy érezzük, vagy talán csak sejtsük, hogy milyen érzés 250 Ft-os órabéréért kemény fizikai munkát végezni. Az elekiek a mezőgazdasági közmunkaprogramban, öthektárnyi területen káposztát, zöldbabot, paprikát, uborkát és egyéb zöldségféléket termesztenek. A zöldségeket hat-hét asszony egy kis savanyító-üzemben dolgozza fel. A város, 1200 főre főző konyhája a savanyúságot az utolsó dekáig felhasználja. Kereshetnék a kákán is csomót, de azt gondolom, hogy dacára annak, hogy ez a program Orbán alatt indult el, az ezernyi probléma mellett, ez lehet, hogy jó irány lesz.

Kisvárosi látogatásaink tapasztalatát meghazudtolóan, több mint 200-an várnak bennünket egy rövid, talán szokásosnak mondható fórumon. Ide persze elsősorban azok jönnek, akik velünk szimpatizálnak, de a kérdezők között feltűnik a Jobbik korábbi, helyi vezetője, aki már hevület nélkül, de az ismert érveléssel kérdez: Miért engedjük be a kínai »szemetet«? Miért nem mentettük meg a világhírű magyar mezőgazdaságot? Molnár Csaba emlékezteti Andrást: az első jobboldali kormány szedte szét a termelőszövetkezeteket, adta el az élelmiszeripart, darabolta fel a kereskedelmi láncokat. Hozzáteszi: nem ismer olyan sikeres országot, amely ne nyitott gazdaságra, a magántulajdon, a magánkezdeményezés elsőbbségére, versenyre épülne.

A korán sötétedő őszben elindulunk Nagyrábé irányába, a hajdú-bihari Sárrétre. Erről majd holnap.”