Tekintélyes a rendőrség létszáma

„[A] rendszerváltás óta Ön is és kollégái is folyamatosan érvelnek a szocializmustól örökölt hierarchikus, parancselvű, zárt és szükségszerűen a politikának kiszolgáltatott rendőrség nyitott, decentralizált, demokratikus szellemű polgárbarát rendőrséggé alakítása mellett. Nekem nem ez a kotta jut eszembe az elmúlt két és fél évről. Ön milyen célokat és szándékokat olvas ki az ismertté vált átalakításokból?

Az átalakítások a rendészet szervezetét érintették, személyi változások csak most, a nyilvánosságra került korrupciós botrány után kezdődtek. Ezeknek a változásoknak a célja nem a rendőrség megújítása, modernizációja, pláne nem egy rendőrségi reform, hanem az, hogy az adott szervezet átalakítása nélkül annak hatékonyságát javítsák. Erről szól a centralizáció, bizonyos párhuzamosságok felszámolása és az irányítási kompetenciák soha nem látott mértékű koncentrációja. Ilyen mérvű koncentrációra nem volt példa a rendszerváltás óta, hiszen a belügyminiszter irányítása alá került a rendőrség mellett az Információs Hivatal kivételével az összes polgári titkosszolgálat valamint a büntetés-végrehajtás teljes szervezete is, amely eddig hagyományosan az igazságügy-minisztérium irányítása alá tartozott. A rendszerváltáskor mi egy centralizált, militarizált rendőrséget örököltünk, amely tökéletesen elkülönített a civil közigazgatástól. Ezen semmit sem változtattak, sőt, a mostani, hatékonyságot növelő átalakítások azt jelzik, hogy a mai kormányzat, a legfőbb döntéshozók szerint ez a rendőrségi rendszer így jó, ahogy van. (...)

Erre jön az ígéret, különösen a választások előtt: több rendőrt az utcákra és a falvakba. Mennyiségi kérdés ez?

A magyar rendőrség létszáma 45 ezer, a 100 ezer lakosra jutó rendőrök számát tekintve Magyarország az előkelő negyedik helyet foglalja el az európai rangsorban. Ez egy tekintélyes létszámú rendőrség, a probléma nem mennyiségi jellegű. (...)

A rendőrségi modernizáció Ön által említett három feltétel közül a politikai konszenzus most lehetetlen vállalkozásnak tűnik, nekem kétséges a második feltétel is, tehát hogy a magyar társadalom ugyanúgy értékelné a szabadságot, mint a rendet és a biztonságot.  Hogy állunk a modernizáció belső támogatottságával?

Rosszul. Ezt jól mutatja, hogy a 2006 őszi események valódi tanulságait még mindig nem vonták le. Csináltunk egy rendészeti stratégiát, én is részt vettem benne, de ez azért a dolgok elkenése volt és semmi sem valósult meg persze belőle. Miközben az igazi kérdés még mindig megválaszolatlan, hogy hogyan lehetséges az, hogy a rendőrség az erőszakmonopóliumát ennyire nem tudja kontrollálni? Azt mondta nekem akkor egy csapatrendőri feladatokra specializálódott külföldi szakértő, hogy ha azt látja, hogy a rendőr is verekszik, ha csak a ruha különbözteti meg a randalírozó huligánt és a rendőrt és nem a viselkedésük, akkor biztos benne, hogy a rendőr nem végzi és lehet, hogy nem is érti a feladatát. És mit gondoljunk az őrizetbe vetett emberekkel való bánásmódról, a kényszervallatásokról? Elképzelhető, hogy ez nem csak 2006-ban az akkori tüntetőkkel történt meg, lehetséges, hogy ez egy napi úzus? Belegondoltunk abba, hogy ez azt jelenti, hogy a rendőr fogságába került civil megszűnik méltósággal és jogokkal rendelkező emberi lénynek lenni? Erre nem a Balsai-féle semmisségi törvény a megoldás! A rendőri korrupción felháborodunk és a kényszervallatáson, a hivatalos eljárásban történt bántalmazáson miért nem? És ez nekem azt mutatja, hogy hiányzik az a rátartiság, az a hivatásrendi ethosz, ami belső kényszerré tenné a rendőri hivatás törvényeknek mindenben megfelelő gyakorlását. A szervezeti átalakításoknak, a jogi szabályozásnak, az oktatásnak, a politika víziójának mind, mind ezt a célt kellene szolgálnia, hogy ez az ethosz kialakuljon. De ettől még nagyon messze vagyunk.”