Barroso ébredése

„Az Európai Bizottság elnöke ennél a pontnál megint hosszasan elgondolkodott, majd újabb kérdések sorát szegezte magának. Valóban csupán arról van-e szó, hogy ezek a dühös emberek hosszú évekig lehetőségeiken felül éltek, és nem bírják elfogadni, hogy most húzni kellene a nadrágszíjon? Valóban igaz-e az a mainstream médiában előszeretettel hangoztatott nézet, miszerint »a reformok bizony fájdalmasak, de hát át kell rajtuk esni«, és ha ezt a társadalmak nem bírják elfogadni, akkor az az éretlenségüket, nem pedig az intézkedések alapvetően elhibázott voltát bizonyítja?

Barroso ezek után vett egy még nagyobb levegőt, és így folytatta: valóban szolgálják-e ezek a lépések azoknak az embereknek az érdekeit, akik engem hatalommal ruháztak fel? Igazságos-e, hogy miközben fokozatosan kiszivattyúzzuk a pénzt a nyugdíjrendszerből, az egészségügyből, az oktatásból és ezzel tömegeket hozunk egyre lehetetlenebb helyzetbe, addig kénytelen-kelletlen egyre nagyobb hozamokat fizetünk ki a pénzpiaci szereplőknek? Lehetséges-e, hogy ezek a szerencsétlenek nem is annyira a megszorítások miatt lázadoznak, hanem azért, mert megrendült a bizalmuk azokban, akik az ő szolgálatukra esküdtek fel, és már nem hiszik el, hogy minden az ő érdekükben történik?

A portugál politikus, aki tisztségétől függetlenül alapvetően humánus és klasszikusan jó ember benyomását kelti, ekkor tágra nyitotta szemét, és olyan tekintettel meredt íróasztalára, mintha egy régóta húzódó dolgot billentett volna helyre magában. Néhány pillanattal később sietős mozdulatokkal tárcsázta előbb Christine Lagarde -ot, majd Olli Rehnt, végül pedig Mario Draghi t, mindegyikőjüknek ugyanazt az üzenetet hagyva: sürgősen beszélnünk kell!”