Ez neki kínai – az Index kiállítás-kritikájáról

 „Az év vicckiállítása nyílt a Szépművészetiben címmel jelent meg az Indexen Földes András kritikája a még néhány napig látható kínai kiállításról, amely szándéka szerint a kínai képzőművészet 1978 utáni fejlődésébe ad betekintést. Mivel a szerző már cikke elején őszintén jelzi, hogy súlyos előítéletekkel lépett be a múzeumba, és ezeket később sem sikerült levetkőznie, tulajdonképpen nem is lenne érdemes foglalkozni az írással. Mivel azonban egyrészt az Index újságírója fontos kérdéseket feszeget, másrészt tökéletesen félreértelmez mindent, amit lát, ráadásul a legnagyobb nyilvánosság előtt, szükségesnek tartom reagálni. A cikk stílusával nem foglalkozom, az a szerző dolga, azzal pedig, hogy egy évezredes tustechnikával készített tájképről is Szőcs Géza jut eszébe, pláne nem – súlyos egyéni tragédia lehet ez egy kulturális újságíró számára, de nem rám tartozik. Földes cikke valójában csak apropó – egy mentalitást tükröz, ahogy mondani szokták –, ebből kiindulva szeretném illusztrálni, hogy mennyire nem értünk semmit Kínából, s ami még rosszabb: mennyire nem is törekszünk a megértésére. Pedig nem utolsó intellektuális kaland megismerni egy másik világot, akár szimpatizálunk vele, akár nem – a gyakorlati hasznáról már nem is beszélve.

Az elfogultságon kívül már az alapértelmezéssel is baj van. A szerző félreérti a kiállítás jellegét: a válogatás nem arról szól, hogy hol tart 2012-ben a kínai képzőművészet – ha erről szólna, akkor teljesen más művek kerültek volna ide. Valójában ez egy kimondottan történeti jellegű összeállítás, amely azt mutatja be, hogy – a befogadó Szépművészeti Múzeum profiljához illő – hagyományos képzőművészeti ágak (olajfestészet, tusfestészet, szobrászat) milyen fejlődésen mentek keresztül 1978 óta. Ezért a kiállítás magyar alcíméből (Kínai művészet az ezredfordulón a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum válogatásában) ki is került a »kortárs« szó, hiszen azt mifelénk más irányzatok már lefoglalták (Kínában mások a nyelvhasználati szokások, de ebbe ne menjünk bele).

A mostani szörnyűséges tárlattal szemben Földes dicséretes ellenpéldaként említi a 2007-es Mumok China - Facing reality című bécsi kiállítást, illetve a budapesti Ludwig Múzeum 2003-as tárlatát, amelyen szerinte a kínaiak bemutatták, hogy milyen is az igazi kortárs kínai művészet. Feltételezhetően azt gondolja, hogy két kínai művészet van, s az utóbbi két kiállításban nem volt benne a csúnya kínai állam csúnya keze, ezért is sikerültek olyan jóra, ellentétben a Hagyomány és megújulással. Nos, ki kell ábrándítanom: mindhárom tárlat kurátora ugyanaz a személy, Fan Di’an volt, aki egyébként a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum igazgatója – ennél magasabb tisztség a kínai képzőművészeti bürokráciában nemigen van. Földes szavai szerint »kilenc éve már leleplezte a Ludwig múzeum, hogy a kortárs kínai képzőművész nem tussal dolgozik, hanem akár videóval, vagy műanyagokkal is, és a dicső múlt helyett ugyanúgy az aktuális kérdések foglalkoztatják, mint bármely szabadon gondolkodó alkotót.« Hát bizony a hős leleplező ugyanaz volt, mint a mostani »kiállítást összeállító kínai propagandista«. Hogy is van ez? Fan Di’annal történt valami időközben, vagy egyszerűen a magyar kritikus nem érti a mostani kiállítás jellegét, a mai kínai művészeti élet bonyolult viszonyait? Fant nem ismerem, de tippem szerint inkább az utóbbiról van szó, Kínában ugyanis nincs két – egy jó és egy rossz – művészet. (Persze jó és rossz művek és művészek vannak.)

Az Index cikkében – és más kritikákban is – végig jelen van egy elvi kérdés: miért nem olyasmit hoznak ide a kínaiak, amire mi kíváncsiak vagyunk? Ami a mi ízlésünk szerint való? Ami miszerintünk jó az elmúlt évtizedek kínai művészetéből? Amit és akiket mi kimazsolázunk közülük? (Miért ezeket a vacak új számokat játssza a banda, miért nem a régi jó slágereket?) A kérdésfelvetés igen elgondolkodtató, sokat mond rólunk. A választ nem tudom, de szerintem igyekezni megismerni egy másik kultúrát a maga sokszínűségében, a nekünk nem tetsző dolgokkal együtt, sokkal melósabb dolog, mint saját tükörképünket keresnünk benne (és felháborodni, ha nem találjuk), de egyben sokkal nagyobb élmény is. Az biztos, hogy a budapesti kiállítás jobban megdolgoztatja a nézőt, mint a Földes szerint ideológiailag helyes (mert nem kommunista), alapismeretek nélkül is könnyen értelmezhető bécsi tárlat – de ez miért lenne baj?

Más kritikus egyébként felvetette, hogy a kínaiak talán a »falura ez is jó lesz« jelszóval hozták ide éppen ezeket a műveket, míg a menő cuccokat a művelt Nyugatra viszik. Nem ismerem az anyag összeválogatóinak motivációit, de e művek és művészek presztízsét, kínai elismertségét, művészettörténeti fontosságát és műtárgypiaci értékét nagyjából ismerve biztos, hogy nem erről van szó – valójában ezek a művek a kínaiak számára fontosabbak és értékesebbek, mint a világon körbehurcolt biciklivázakból, radírgumiból és emberi testnedvekből összehegesztett installációk, mely utóbbiak Kínán kívül természetesen jóval népszerűbbek.”