A mi uniónk?

„Sokkal erősebb Európa kell, vagy itt a vég – nagyjából így érvelnek az EU-s csúcsvezetők és a »több Európa« hívei. A többség bólogat, a központosítástól tartó kisebbség meg riadtan kommunistázik, mondván, Brüsszel lesz az új Moszkva. Az egész kezd egy kicsit a kisebbségi magyar autonómiavitákra hasonlítani, ahol a lényegről alig esik szó – a bűvös kifejezés a vita tárgya –, ám véleménye mindenkinek (szlováknak, magyarnak, magyarkodónak) van. A föderációról úgy folyik vita, hogy közben egyáltalán nem világos, mit érintene, mire lenne jó, hogyan akarják elérni. Pedig föderáció és föderáció között is van különbség, sőt, ennél a témánál különösen érvényes, hogy az ördög a részletekben lakozik. (...)

A kelet-közép-európai államok nem tudnak hozzászólni az EU-val kapcsolatos kérdésekhez: csak úsznak az árral. Nincs saját gondolat, nincs elképzelés arról, mit kellene és hogyan csinálni. Mik a mi érdekeink?

Érhető, hogy 1989 után Moszkva szorításából minél hamarabb a nyugati rendszerbe akart menekülni a régió, ám úgy tűnik, a nyugati politikai és gazdasági struktúrákba való betagolódás után elveszett a cél, mintha a »történelem vége« érzés köszöntött volna be. Talán ennél is nagyobb hiba, hogy sokszor a politikai és véleményformáló elit nem is tudatosítja, hogy az EU-ban zajló kérdésekhez mi is hozzászólhatunk. Nemcsak nézők vagyunk, hanem szereplők is – persze, csak ha mi is akarjuk.”