„Világszerte dollármilliók mennek el diszkoszvetésre és tőrvívásra, miközben volna annak a pénznek jobb helye; szétosztani segélybe, az is értelmesebb lenne, pláne robotot építeni belőle. Még egyszer: semmi gond a diszkoszvetéssel, bárki kimehet a kamaraerdőbe a saját diszkoszát dobálni, csak azt nem látom be, hogy én erre adófizetőként mégis mikor adtam felhatalmazást. Kéne az adóbevallásra egy checkbox, ahol az alany kifejezetten megtilthatja, hogy a pénzét az élsport finanszírozására használják.
De nem a pocsékolás, és nem is a túllihegés a legzavaróbb tünet. Hanem a hősök óhajtása. Az ellentmondást nem tűrő nemzeti hömpölygés, amely gyanakvóan tekint a közönyre, a lelkesedni restekre. A parancsoló előtapsolás. És a párttitkár, aki részesedést követel a diadalból. Az ásító űr, ahogy az úszni sem tudó, tohonya pocak megköveteli a világbajnok ünneplését. Mintha neki része volna abban a sikerben. Pedig nincs.
Nem tesz jót egy nemzetnek a meg nem érdemelt sikerélmény; degenerálódik tőle, mint az olajállamok. Megnyugszik a mániákus kevesek semmit sem jelentő, lényegtelen rekordjaitól, visszahanyatlik a kanapéra, és szotyizik tovább a hitelre vett plazmatévé előtt. Mégis mi vagyunk a királyok, elhoztuk az aranyat rúdtáncban és lólengésben. Fehér lovunk leng, lengeti a szél, a csaták bíbor hajnalán. És mivel ebben vagyunk jók, hát érdekünkben áll elhinni, hogy ez a lényeg, és nem a Mars-szonda.
A sírt, hol nemzet süllyed el, olimpiai aranyérmek ékesítik.”