„Mansfeld és Mátsik kapcsán arról kellene beszélni, amiről a legnehezebb. Amiről senki sem akar. Amiben a legmélyebb tanulság van: a köztörvényes rend és az elnyomó rend elleni lázadás összekapcsolódásáról, amire ’56 oly sok példát mutat. Mansfeld Péter tragikus történetének a sajátossága ennek az összekapcsolódásnak a szorossága. Ő egyszerre szervezte a csapatát tudatosan köztörvényes bűncselekmények elkövetésére és a forradalom fölélesztésére. Ha a »rendes« élet kilátástalan, akkor a köztörvényes rend és a politikai rend közös ellenséggé egyesül, s kapaszkodónak marad a gengszterromantika.
Mansfeld »apja, a részeges, iszákos fodrászmester maga is megjárta a börtönt...« »...az ő lételemük a rendbontás, társadalmonkívüliség«. Gyűlölik »mindazokat, akik nyugodtan, békében élnek, dolgoznak«. »A bíróság a törvénytisztelő társadalom és a közrend védelmét szolgálta, amikor kemény büntetést rótt rájuk. A „galeri”... tagjai gyűlölték a munkát és a rendet.« Ismerős? Így adta el a megtorlások korának dísztollnoka, Pintér István a szörnyű ítéletet. Ez a rendpárti kommunikáció nagyon hatékonynak bizonyult. Kulcsszerepe volt abban, hogy a társadalom zöme oly gyorsan eltávolodott a forradalomtól.
A kádári rendpárt ugyanolyan volt, mint a mindenkori. Mint a mai. A jobb- és a baloldali. A rendpárt számára a büntetés minden, a megértés semmi. Ezért nem is ért meg semmit. A forradalmat sem. Akkor sem, ha tagadja, akkor sem, ha idealizálja.”