A megértésnek egyre kevesebb az esélye

„– A zsidókat előszeretettel azonosítják vagy a nemzetközi kapitalizmussal vagy a kommunizmussal, gyakran mindkettővel... Ritkán esik szó arról, hogy mind ’56, mind a rendszerváltás előkészítésében milyen nagy szerepe volt a zsidó értelmiségnek.

– 1990-ben, a választási kampányban az antiszemita propaganda jelentős szerepet kapott, de – mindkét oldal meglepetésére – nem volt igazán hatásos. A zsidó pártnak bélyegzett SZDSZ egymillió szavazatot kapott, és ugyanannyit kapott 1994-ben is, amikor már senki sem gondolhatta, hogy az SZDSZ primitív értelemben antikommunista párt. A zsidó félelmek is belejátszottak abba, hogy nem alakult ki közeledés a liberális és a konzervatív, mérsékelt jobboldal között. Utólag kölcsönös tévedésnek látom például azt, hogy az SZDSZ ellenségének tartotta Antallt, és persze Antall is az SZDSZ-t. Tölgyessy megpróbálta elősegíteni a közeledést, őt azonban, részint éppen ezért, az SZDSZ hagyományos vezetése kiszorította a liberális pártból. Ha létrejött volna valamilyen liberális-konzervatív centrum, ahogy Lengyelországban létrejött, akkor talán nem következett volna be a mai helyzetre jellemző eltolódás az iszonyatosan agresszív szélsőjobboldal felé.

– Egyik könyvében idéz Losonci Ágnes Sorsba fordult történelem című művéből: mindenki csak a saját szenvedéseiről beszél, a másikéról nem vesz tudomást. Ez alól a zsidók sem kivételek. Talán joggal érzik, hogy az ő veszteségeikhez és szenvedéseikhez képest eltörpül a másoké, mégis meg kellene tanulniuk beleélni magukat azoknak a szenvedésébe is, amely, bár kisebb mértékű, de az ő számukra meghatározó.

– Nem lehet nem tudomásul venni, hogy az ötvenes években, nem faji, hanem osztályalapon, százezreket aláztak meg. Emberek tömege élt félelemben, titkolta el családja múltját, még jóval túl az úgynevezett ötvenes éveken is. holott abban esetleg nem volt semmi szégyellni való. – És a sok éves hadifogság, a kitelepítés, a kuláklista? – mondják az egyik oldalon, amikor a Holokausztról esik szó. – De a ti szüleiteket, a ti gyerekeitek mégsem gyilkolták le tízezrével, mondják a másik oldalon. A megértésnek, a kölcsönös elfogadásnak pedig egyre kevesebb az esélye és a jele.

– A rendszerváltást követően megváltozott az Ön szerepe. Különböző tisztségeket vállalt, pár évig parlamenti képviselő is volt. Milyen volt az ellenzékből a hatalom részesévé válni? Az az érzésem, hogy egyike volt azoknak a közéleti személyiségeknek, akik valamennyire megmaradtak hitelesnek.

–Előfordult, hogy az utcán megszólított valaki, s azt mondta, én vagyok az egyetlen tisztességes szabad demokrata. Utáltam az ilyen »dicséreteket«, jobban utáltam, mint amikor a parlament előtt azt üvöltözték: - Zsidó, hazaáruló. Soha nem éreztem, hogy bármiféle hatalom részese lennék. A demokratikus ellenzék a szocialista világban – az 1975-ös Helsinki Záróokmányra hivatkozva – mindenütt az alapvető szabadságjogok védelmét tekintette elsődleges feladatának, ezt tette a hazai ellenzék, a Beszélő is. A parlamentbe kerülve úgy gondoltam, akkor tehetek a legtöbbet az emberi jogok védelmében, ha azoknak a szervezeteknek az ellenőrzésében veszek részt, amelyek a leginkább képesek e jogok megsértésére. Ezt folytattam a Magyar Helsinki Bizottság vezetőjeként is. A bizottság munkatársaival rendőrségi fogdákba, börtönökbe, határőrségi közösségi szállásokra jártam; ez utóbbiakban a külföldről érkezett menedékkérőket tartották fogva. Gyakran tapasztaltam, hogy ezek a szervezetek, különösen a külföldiekkel való bánásmódban, a rájuk vonatkozó jogszabályokat sem tartják tiszteletben. Emiatt éles vitáim támadtak, időnként elvesztettem a fejemet, és magamból kikelve ordítoztam határőr ezredesekkel. Aztán magam is elcsodálkoztam, voltaképpen miért nem dobtak ki, hiszen már régen nem voltam országgyűlési képviselő.”