Redőnymese

„Nápolyt utálni lehet, vagy rajongani érte. Az itteni élet íze sós, mint a tengervíz, mint az emberi könny, és nehezen oltható szomjat támaszt. Már a gengszterfilmek romantikája is vonzó a leredőnyözött ablakok mögött zajló tárgyalásaival, de a valódi Nápolyban, mint láthattuk, a kisemberek is igazi egyéniségek.

Vajon miért vonzó a bűnözéstől hírhedt város – nekünk, keresztyén utazóknak is?

Talán azért, mert emberarcú. Üdítő, hogy itt minden az, aminek látszik. Nem látjuk ugyan a valódi arcát, a szegénység okozta kínokat, a mindennapos megfélemlítéseket, a leszámolások miatti töréseket a családokban, de az őszinteséget vagy legalábbis a nyerseséget igen, és ez tükröt tart elénk. Ahogy a nápolyi keresztyének is. Hátratételt szenvednek kisebbségi helyzetük miatt, ráadásul, a bűnözés egyik fellegvárában élnek, mégis tudnak örülni, és ahogy a beszélgetéseinken átsugárzott: magukat vizsgálják meg, ha valami nem olyan sikeresen megy nekik, ahogyan szeretnék.

A várost egy új nap reggelén derűvel és kissé nehéz szívvel hagytuk ott. Mióta itthon vagyunk, tudom, hogy misszióban vettünk részt – a nápolyiak missziójában felénk, magyar reformátusok felé.

A legjobban azt irigylem tőlük, hogy a forró melegben leredőnyözött ablakok valami véresen komolyat takarnak, valami embertelent – mert az ilyesmi kellően megbecsüli azt a megváltást, amit Krisztus véghezvitt.”