Társadalmi traumák kibeszélése? Ugyan!

„Kötöttem az ebet a karóhoz, hogy bármely kényes kérdésben, legyen az Trianon, 1956 – bármi, ami a közeli vagy távoli történelmet illeti, az úgynevezett múltbevallás a politikai és világszemléleti hajlamok által sokféle lesz, a megszólalók pedig a kibeszélés során újabb és újabb sértéseket fognak egymás fejéhez vágni. Vagyis a kibeszélés kívánalma aligha más, mint egy vulgarizált freudista ötlet. A hagyományosan intézményesült keretek között tartott tudományos vagy szakmai viták sem szokták megoldani a felmerült problémákat, főként nem oldják fel a teoretikus szemellenzőkből, személyes vetélkedésekből fakadó ellentétes érzelmeket – hogy ne mondjam, személyes utálatot, indulatot –, hanem legjobb esetben is csak tágítják a valaha szintetizálható ismereteket.

Ami azonban nem kevés, s alighanem alkalmatosabb, mint az úgynevezett társadalmi kibeszélés. Hogy mennyire felszínesen pszichoanalitikus ötlet a kibeszélés ajánlgatása, arról az elfojtás szó is árulkodik abban a gyakori szófordulatban, ami úgy hangzik, hogy a rendszerváltozás előtt »el voltak fojtva a rasszista indulatok«, de a »gyökerei« érintetlenül maradtak. Bizonyára, persze. Most pedig, hogy szabad a szólás, hangot kapnak az indulatok százféle régi sérelem miatt. A rasszista viselkedés és indulat elfojtása azonban nemcsak diktatórikusan lehetséges, hanem civilizatórikusan is, mintaadás, példakövetés, divat útján.

Mi egyéb ugyanis a civilizációs folyamat, mint a nemkívánatos, zsigeri indulatkitörések elfojtása? Erről prédikálunk oly kevesen és oly hiába ajánlva a politikai korrektséget. Nem kétséges, nehéz dolgok ezek, és senkinek nincs kezében a bölcsek köve. De a rasszista és sok egyéb politikai indulat fékezésére még leginkább a mások megbélyegzésétől tartózkodó, politikai korrektségre érzékeny civilizált viselkedés példája hathat. Hogy kevés példát mutatnak erre a nyilvánosság fényében sütkérező politikai intézőkörök? Ez igaz. De hátha mégis ez irányban keresendő különbözőségeinknek élhetőbb elviselése.”