A kormány nem szabadságharcot folytat, ősbűne tehát nem is lehet az, hogy konfrontatív a politikája.
„Érdemes lenne végigkutatni a »nem leszünk gyarmat«-jelszó harmadik világban és a szocialista antiimperialista közelmúltban gyökerező jelszavának népszerűsödését is.
A hagyományos ellenzék is szereti ezt a felállást, fantáziáját annyiban mozgatja meg, hogy beigazolva látja: Orbán nem européer. A régi baloldal a Fidesz szabadságharcos retorikájával szemben saját, csüggesztő, reálpolitikaista (sic) és konformista szólamait vette elő. Ez a képlet is megerősíti, hogy kormánytól és ellenzékétől is körülbelül ugyanannyit várhatunk. Az »egykutya szalonnából nem lesz kolbász (kerítés?)«-életérzést legutóbb TGM fogalmazta meg a Sólyom megnyilatkozását kísérő klasszikus komcsi zsurnaliszta szemétkedés kapcsán.
De miért nem tetszik a baloldalnak a fideszista szabadságharc? Hiszen a szabadságharc kifejezés erre a kényszer szülte (emlékszünk: a hiánycél brüsszeli kőbe vésésével indult utazásunk Unortodoxiába) improvizációra egészen biztos, hogy nem is igaz. Téved, aki egy szabadságharc objektív és történelmi lehetetlenségével érvelve támadja a kormányt. A kormány nem szabadságharcot folytat, ősbűne tehát nem is lehet az, hogy konfrontatív a politikája. De előbb egy kitérő, hogy miért is lesz fontos mindez 2014 után. Meggyőződésem szerint azért, mert akik a külső szereplőkkel szembeni konfrontatív politikát eleve vállalhatatlannak tartják, és esetleg újra kormányozhatnak, azok eleve lemondanak egy fontos kitörési lehetőségről: beleragasztják az országot a centrum-periféria-kapitalizmus perifériaszerepébe, és megmerevítik azt a hatalmi viszonyt, ami a centrum- és a peremországok kapcsolatában kiépült, így középtávon az ország anyagi gyarapodását vagy újratermelését lehetetlenítik el. Aki nem támadja meg ezt a status quot, az alatt tovább szegényedik az ország és esik szét a társadalom - és temeti maga alá végső soron az elitjeit is.”