Az út vége

„A magyar politikai osztály demokrata szelete – reméljük, a Fideszt is idesorolhatjuk majd pár év múlva – számára például iránymutatóak lehetnének a németországi fejlemények, ahol a szélsőjobboldalnak szintén méretes szubkulturális hálója van – átmenetileg néha (egyes tartományokban) politikai támogatottsága is –, de amikor megjelenik az utcán, akkor a városi, társadalmi térben megjelennek az ellentüntetők, »láncba« állnak, ki-ki elfelejti szakpolitikai másként gondolkodását, hogy útját állják a tér és így a társadalom bakancsos és vizuális elfoglalásának. Konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták, zöldek, »hagyományos« baloldaliak, LMBT-közösségek, pacifisták, vallási közösségek, szakszervezetek – és a sor folytatható.

Magyarországon e tárgyban ilyen mértékű összefogást soha nem láthattunk a Demokratikus Charta óta. Ebben a politikai felelősség közös. Mit üzen a politikai osztály a társadalomnak, amely azzal szembesül, hogy az elvileg mintaadó politikusai még ebben a vitán felül álló ügyben sem tudnak közösen fellépni, méltóságteljesen útját állni (azaz a térben ellendemonstrálni) annak, hogy a Budapestre érkező turisták negyedévente ne azzal szembesüljenek a Hősök terén, hogy katonai alakzatba szerveződő, verbális (majd tettleges) erőszakot alkalmazó férfiak és nők – ennek a szellemi folyamatnak már a végpontja a gárdaruhába öltöztetett gyermek – felesküdjenek a haza »megmentésére«.  

Holott ez történik. Mindennek elkerüléséhez első körben talán az lenne szükséges, hogy befejeződjék a kettős beszéd is. Ne legyen ugyanis illúziónk: egy párt politikusa a Nagy Nyilvánosság előtt lehet antirasszista, de tegye a szívére a kezét, aki nem hallott még olyanról, hogy ugyanezen párt egy másik politikusa más fórumon finoman szólva is, de engedett a szélsőséges nyelv »meghallgatásának«, relativizálva ezzel a demokratikus konszenzust. Amikor egyes (nem szélsőjobboldali) politikusról úgy hallani, hogy (közvetett módon) legitimálja a »cigánybűnözés« szélsőjobboldali szócikkét, vagy társadalmi szervezet vezetője jobbikos belépővel járkál ki-be az Országházba – s mindez csak egy hírre »elég«, de tényleges fellépésre az adott szervezettől már nem –, akkor mit üzennek ezek a jelenségek a politikai közösségnek, milyen reakciót váltanak ki?”