Zsidók pedig vannak

„Bojtárnak abban tökéletesen igaza van, hogy a jobboldal (de eredetileg az SZDSZ is) a kommunistákat tekintette a fő (és gyűlöletes) ellenségnek a kilencvenes évek legelején, kivéve CsurkaIstvánt, akit Antall aztán ki is rakott az MDF-ből. Az antiszemitizmust, paradox módon, nem a jobboldal emelte be a fontos politikai témák közé, hanem az SZDSZ, illetve az SZDSZ és az MSZP közé kifeszített antifasiszta koalíció. Ha a politikában legitim érv antiszemitizmussal vádolni a politikai ellenfelet (akkor is, ha nem tesz kifejezetten a zsidók elleni gyűlölet felkeltésére alkalmas kijelentéseket), akkor az antiszemitizmus a magyar politikai játéktér része. Az is lett. A népi antiszemitizmus kiirthatatlan (és zsidók sem kellenek hozzá), de politikai tényezővé csak akkor válik, ha pártok azonosulnak vele. Vagy azonosítják a pártokat vele.

Véleményem szerint a magyar politikai témák közé akkor került be az antiszemitizmus, és ezzel az antifasizmus kényszere, majd ebből eredően az MSZP–SZDSZ-koalíció, amelynek mögöttes kulturális igazolása az antifasizmus volt, amikor Csoóri dolgozatát politikai tettként értékelte a liberális értelmiség, azt viszont, hogy Antall kiszorította Csurkát, nem írta a jobboldal javára. (...)

Ameddig a magyar baloldalnak az antifasizmus a fő üzenete, s ez az, amivel maga köré próbálja vonzani a támogató értelmiséget, addig a magyar politikából nem tűnik el az antiszemitizmus. Ellenkezőleg. Erősödni fog. Ha bárkit meg lehet vádolni antiszemitizmussal, aki nem csatlakozik egy antifasiszta fronthoz, akkor azok az értelmiségiek, akik az összes ordas eszme elleni összefogásra vágynak, végül egyre zsugorodó, mogorva és ellenséges csoporttá alakulnak, akik egymásnak panaszkodnak, miközben a történelmi dilemmákra és a társadalmi problémákra választ keresőket kiebrudalják az igazak köréből.”