Az én olimpiám

„Többszörösen gyönyörű nap volt ez a vasárnap. Gyönyörű és izgalomteli. Megvallom, Berki Krisztiánt jobban féltettem lólengésben a brit Louis Smith-től, mint a mellúszó Gyurtát az ugyancsak brit Jamiesontól. Krisztián, mint tudjuk, a selejtezőben elrontotta a gyakorlatát és nyolc tizeddel kapott kevesebbet, mint a csodaprodukcióval (csapatbronz) dicsekvő brit tornászcsapat legjobbja. Neki a döntőben – ahol egyébként a korábbi eredmény nem számított – az abszolút maximumot kellett nyújtania ahhoz, hogy legyőzze riválisát. De ugyanezt Smith is tudta. Próbálok »anatomizálni«. Amikor a később rajtoló brit látta, hogy kifogástalan gyakorlatával a többszörös magyar világ- és Európa-bajnok 16 pont fölött teljesít (az ő remeklése a selejtezőben »csak« 15.800-at ért), alighanem úgy döntött, hogy a birtokában lévő három variáns közül a legnehezebbet választja. Meg is tette. Kifogástalanul teljesített. Tőle is, Berkitől is olyan gyakorlatot láttunk, amelyben a legélesebb szemű bírák se fedezhettek fel hibát. Csakhogy. Az eredmény ismeretében azt kell mondanom, hogy azt a többletet, amelyet Smith a maga gyakorlatának a nehézségifok-emelésével megvalósított, Berki Krisztián eleganciával, könnyedséggel egalizálni tudta. És ez volt az, ami döntött – tudniillik Smith-nek a Berkihez képest szerzett 0.100-a (nehézségi fok) a szabályok szerint kevesebbet ért, mint amennyit Berkinek a Smith-hez képest betakarított többlet 0.100-a (kivitelezés). Ilyenformán a teljes pontegyenlőségből Berki jött ki jobban – meg a William Hill. Éljen!

Úgy illik, hogy a másik Krisztiánnal, Parssal folytassam. Ha nagyon rövid akarnék lenni, azt mondanám, hogy kalapácsvetőnk elsőségét se a szlovén (Kozmus), se a japán (Murofusi) rivális nem fenyegette egy pillanatig se. Pars a hat gyakorlat közben mindvégig az élen volt, és amikor harmadik kísérletére fél méterrel átdobta a 80 méteres határt, akkor már tudni való volt, hogy ezzel a teljesítménnyel bajnoki címekkel jócskán körülaggatott ellenfelei nem tudnak versenyezni. Ritka tudniillik a nehézatlétikában, hogy valaki ötödik-hatodik nekifutásra teljesíti a legjobbját. Ilyenkorra már fizikailag egy picit elhasználódik, és rajta van a „be kell hozni” – általában túlsúlyos – lelki terhe. Akkor irigyeltem legjobban Pars Krisztiánt, amikor – immár biztos győztesként – hatodik dobását is megcsinálta, vélhetően csak a fotósoknak, akiket meglehetősen leterhelt a percekkel korábban lebonyolított százas döntő részvevőinek, érmeseinek a megörökítése. Megtehette volna, hogy nem dob, semmi jelentősége nem volt immár, de okosan úgy tett, mint aki túl akarja dobni önmagát.”