„Július közepén végre megkezdődhetnek a várva várt tárgyalások a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), de egyáltalán nem biztos, hogy az eszmecsere gyors eredményhez is vezet majd. A magyar kormányt már régóta sürgeti mindenki, szinte minden szinten, itthon és külföldön egyaránt: minél hamarabb fogadja el az IMF összes feltételét, s szaggassa meg korbáccsal a hátát is a lehető legjobb eredmény elérése érdekében. Sőt, ha kell, hintse is be sóval a sebeit. Az ösztökélésben a szocialisták járnak az élen, akik mindjárt ki is számolták, hány százmilliárd forintot vesztettünk az eddigi egyeztetéssel. Bezzeg, ha azt tették volna, amit ők javasolnak!
Senkinek sem volt eddig kétsége afelől, hogy az IMF-fel meg kell kötni a hitelmegállapodást, a szakemberek között csupán arról folyt a vita: mikor. E lap hasábjain is ostorozta több kollégám a kormányzatot lassúságáért, pedig egyáltalán nem biztos, hogy olyannyira rohanni kellene. A megállapodást a szocialisták és a liberálisok azért sürgetik, mert minél kevesebb időt szeretnének hagyni a kormányzatnak a gazdaságpolitika alapvető átalakítására.
Az istenadta nép ugyanis leszavazta gazdaságpolitikájukat, de olyannyira, hogy inkább kétharmados többséget adott a jobboldalnak, csak ne legyen megkérdőjelezhető: váltást akarunk. Márpedig ez a gazdaságpolitikai irányváltás szükségszerű és elkerülhetetlen, hiszen lényegében azoknak a reformoknak a végrehajtásáról van szó, amelyet a szocialisták tizenkét évnyi kormányzásuk után sem mertek meglépni, s amelyek már régen a körmére égtek az államháztartásnak. A szocialisták és a liberálisok tehát másként nem tudják bebetonozni a saját leszavazott gazdaságpolitikájukat, csak akkor, ha az IMF ragaszkodik annak legfontosabb elemeihez. Hiszen akkor nyugodtan érvelhetnek azzal: lám-lám, hiába mondanak a Fidesz-fiúk bármit is, csak nekünk volt igazunk. (...)”