In memoriam Bándy Kata

„Kedden szembesültem a hírrel: eltűnt a 25 éves gyönyörű rendőrségi pszichológusnő, a szombati buli óta senki nem látta. Azóta is zsibongnak fejemben a gondolatok, a Facebook-on összecsődült 16.000 emberrel együtt kutattam utána gondolatban én is. De hiába… Tegnap délutáni halálhíre sokkolt, megdöbbentett, az éjjel is rajta és esetén gondolkodtam, mintha legalábbis ismerném, vagy ismertem volna valaha is.

Próbálom megérteni a megérthetetlent, magyarázni a magyarázhatatlant, de nem megy. Nincs ok, indok, még kevésbé magyarázat. Próbálom hallani Kata lépteit, utolsó lépteit, elkapni hangokat, mozdulatokat, mosolyokat, sikolyokat. Nem megy, mert nem értem. Nem értem az értelmetlen halált, az indokolatlan erőszakot, az elkeseredett volt szerelmes lelki világát és ugyanúgy nem az alvilág kegyetlen módszereit.

Próbálom hallani utolsó telefonját, melyben szeretett szülőinek elmondja: »Indulok szülinapozni, ne aggódjatok, vigyázok magamra, holnap beszélünk, puszi!«

Gombóccal a torkomban próbálom látni a sörözőben ahogy nevet, kacag, ünnepel, vagyis él… Próbálom elképzelni a barátnőknek adott búcsúpuszi cuppanását, az első lépteket hazafelé, melyeket szép ruhában, csinosan ez a gyönyörű, fiatal, üde tünemény megtesz a borzongatóan üres pécsi éjszakában. Szinte hallani cipője visszhangos, magányosságról árulkodó szapora kopogását. Még tele a szíve mosollyal, életörömmel, talán szerelemmel, boldogsággal. A kietlen éjjeli utcák susogtak ugyan fülébe erről-arról, de ő mintha nem hallana, csak siet haza, mondván, már nem sok van hátra…”