„VV: Milyen érvek hozhatók fel Magyarország esetleges föderális uniós tagsága mellett, amikor tudjuk, hogy az ország csak minimális érdekérvényesítési képességgel rendelkezne?
HP: Játsszunk el azzal az abszurd gondolattal, hogy 2003-ban arról szavazhatott volna a magyar nép, hogy az Európai Unió tagországa vagy az Egyesült Államok ötvenegyedik tagállama legyünk-e. Az utóbbi azokkal a feltételekkel, hogy küldhetjük a két szenátusi és a megfelelő számú képviselőházi képviselőt Washingtonba, számos jogszabályt (beleértve a tagállami szintű adózási kérdéseket) továbbra is helyben hozhatunk meg a helyi törvényhozásban, de a szövetségi szintű pénzügyi és egyéb ügyekben a szövetségi fővárosban határoznak. Cserébe erős pénzünk van és föderális szintű újraelosztást élvezünk.
Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy Európa miért nem az Amerikai Egyeült Államok. Viszont ha most csak azt a modellt használjuk, hogy létezik egy erős föderális Európa, amelyben az igyekvő szorgos tagállamok élvezni tudják a nagy, dinamikus gazdasági térségből és a kockázatmegosztásból adódó előnyöket, akkor ez az én olvasatomban megéri az önállóság bizonyos fokú feladását.
Különös tekintettel arra, hogy az elmúlt 22 év magyar kormányainak összteljesítménye elég siralmas. Máshol sincs kolbászból a kerítés, de hogy mindenáron érték-e az, hogy helyben születnek a döntések (legalábbis jó részük), az legalábbis vitatható.”