„– Ha már a filmeknél tartunk, a mozi mennyire alakította a vadnyugat közismert képét?
– A film megjelenése előtt száz évvel az amerikai vadnyugat egyszerre volt tény és fikció. Ebből aztán időnként igen különleges helyzetek adódtak. Mondok egy példát. Kit Carson egyszer indiánokat üldözött, akik fehér asszonyokat raboltak el. Megtalálta a már halott asszonyokat, a tábortűzben pedig egy megégett ponyvaregényt talált, ami arról szólt, hogy ő hogyan mentett meg egyszer indiánok által elrabolt asszonyokat. Sokat emlegette később, hogy az asszonyok biztos ezt a könyvet olvasták a fogságuk ideje alatt, és ezért várták, hogy majd őket is kiszabadítja. Élete végéig szomorú volt amiatt, hogy nem sikerült megfelelnie a róla kialakított képnek. A valóságnak és a kitalált történeteknek ezt a furcsa kavalkádját folytatták aztán a filmek is. Kezdetben nagyon látványos westernek készültek, amikben szép és jóságos hősök csaptak össze a gonoszokkal. A huszadik század utolsó negyedére aztán sokkal realistábbak lettek ezek a történetek, de furcsa módon ettől nem lettek jobban a filmek. A westernfilmek rendezői ma már határozottan törekednek arra, hogy a valóságból induljanak ki. Bár attól tartok, hogy a következő híres westernfilm, Tarantino Django Unchained című mozija nem erről lesz majd híres.
– Végül is mondhatjuk, hogy a rendezők csak kihasználják, hogy a vadnyugat esetében elmosódik a határ valóság és fikció között.
– A vadnyugat történetének szerves része a saját legendája. Buffalo Bill ténylegesen harcolt indiánokkal, majd a színpadon megint eljátszotta, ahogyan harcolt korábban az indiánokkal, ezt követően ismét harcolt az indiánokkal, azt a ruhát felöltve, amit a színpadon viselt. Vagy például Davy Crockett látta saját magát a színpadon, ahogy egy színész őt alakította, egyébként Daniel Boone mosómedveszőrme-sapkában, amit ennek hatására aztán Crockett tényleg elkezdett hordani. (...)
– Az indiánromantika is tartósnak bizonyult. Mi az oka annak, hogy szinte idealizált kép alakult ki mára Amerika őslakóiról?
– Egyrészt ez a romantikus írók hatása, másrészt Amerikában a politikailag korrekt szóhasználat miatt az indián a múltban nem tehetett rosszat. Ennek legszomorúbb példája a Farkasokkal táncoló című film, ahol az indiánok mind bölcsek és családszeretők. A valóság az, hogy közöttük ugyanúgy volt szadista gyilkos, mint tisztességes, humanista személyiség. Tíz évvel ezelőtt olyan indiánmúzeumot hoztak létre Washingtonban, amiben a legeslegkisebb indián törzs is önálló tárlót kapott, és arról lehet olvasni, hogy ez meg ez a törzs milyen nagy nép volt, és hogy mennyi mindennel járult hozzá az emberiség közös kultúrájához. Valamint azt is, hogy vissza szeretnék kapni az elveszett földjeiket, és újra nagy néppé akarnak válni. Gondoljunk bele, hogy Európában mekkora felháborodást váltana ki, ha mondjuk a német, vagy a francia nép nevében íródnának ilyen szövegek. Valószínűleg egy történelmi lelkiismeret-furdalás miatt jóval sötétebben kell bemutatni a fehér ember terjeszkedését és nemesebbnek az indiánokat. Holott ők is folyamatosan háborúban álltak egymással, és a kínzócölöpöt vagy a skalpolást sem a fehérek terjesztették el a körükben.”
