„– Ha már a filmeknél tartunk, a mozi mennyire alakította a vadnyugat közismert képét?
– A film megjelenése előtt száz évvel az amerikai vadnyugat egyszerre volt tény és fikció. Ebből aztán időnként igen különleges helyzetek adódtak. Mondok egy példát. Kit Carson egyszer indiánokat üldözött, akik fehér asszonyokat raboltak el. Megtalálta a már halott asszonyokat, a tábortűzben pedig egy megégett ponyvaregényt talált, ami arról szólt, hogy ő hogyan mentett meg egyszer indiánok által elrabolt asszonyokat. Sokat emlegette később, hogy az asszonyok biztos ezt a könyvet olvasták a fogságuk ideje alatt, és ezért várták, hogy majd őket is kiszabadítja. Élete végéig szomorú volt amiatt, hogy nem sikerült megfelelnie a róla kialakított képnek. A valóságnak és a kitalált történeteknek ezt a furcsa kavalkádját folytatták aztán a filmek is. Kezdetben nagyon látványos westernek készültek, amikben szép és jóságos hősök csaptak össze a gonoszokkal. A huszadik század utolsó negyedére aztán sokkal realistábbak lettek ezek a történetek, de furcsa módon ettől nem lettek jobban a filmek. A westernfilmek rendezői ma már határozottan törekednek arra, hogy a valóságból induljanak ki. Bár attól tartok, hogy a következő híres westernfilm, Tarantino Django Unchained című mozija nem erről lesz majd híres.
– Végül is mondhatjuk, hogy a rendezők csak kihasználják, hogy a vadnyugat esetében elmosódik a határ valóság és fikció között.