„Aztán Trianon. Bekövetkezik a tragédia.
Gróf úr a szétesést ráfogja a liberalizmusra, a kisebbségek árulására, a nagyhatalmak érdektelenségére. Azt mondja, hogy a liberális engedékenység jutatta a széteséshez az országot. Szerinte az erősebb magyar vaskéz, a még erősebb magyar asszimiláció megtartotta volna az egységet. Igen. O tényleg azt hiszi, hogy ha még ennél is jobban elnyomta volna a másik 4-5 nemzetet, akkor azok nem akartak volna elszakadni, hanem talán beolvadnak. A volt kisebbségeket hűtlen árulóknak titulálja, a munkásvezéreket levadássza. A nyugati nagyhatalmakkal legalább igaza van, de azzal sokra nem megy. Revíziót hirdet. Abból is a lehetetlen maximálisát. Az ezeréves magyar álma visszaállításáért szólal fel hatalmas, giccses, saját osztályát fényező körmondatokban. Még vagy 25 évig.
Nem néz szembe a realitásokkal, még most sem.
A tragédia után sem érti, hogy valójában az ő ignoráns nacionalista országvezetése kergette az országot a tragédiába. A nemzetiségeknek engedményeket nem adó politikája hergelte fel még jobban azok egyre sikeresebben lobbizó emigrációját, egyre jobban megerősödő itthoni önszerveződését. Azt hitte, hogy a francia modellt alkalmazza a francia sikerrel. Csakhogy ez nem a francia modell volt. Itt nem volt sem szabadság, sem egyenlőség, sem testvériség.
Ha látna a kedves gróf úr a kastély kerítésén túlra is, azt is látná, hogy ez az ezeréves álom csak az ön, és a hasonszőrűek fejében létezett. Mivel önök találták ki, a saját maguk dicsőségére. A saját maguk vagyoni és politikai előjogaik védelmére.”