Folyamatos átmenet

„Ebben megint az a szép, ahogy kirajzolódik mennyire folytonos az átmenet a demokrácia és a diktatúra között. Erról eddig a ciklusig csak olvasmány élményeim voltak, most meg itt van nekünk real-time. (és ehhez irreleváns, hogy vajon elérünk-e a másik oldalra, vagy megállunk valami köztes állapotnál.)

(ld még: hogyan asszisztálhattak az eléggé polgárosodott, eléggé felvilágosult német állampolgárok ahhoz amihez asszisztáltak, miért nem léptek le a zsidók idejében, hogyan adták/adják a nevüket visszatekintve nyilvánvalóan vállalhatlan törvényekhez elötte morálisan integránsnak tűnő személyiségek, stb, stb.)

Hogy minden egyes lépés elfogadható látszhat a többség számára éppen abban a pillanatban.  És még az erre érzékenyebb kissebségnek is mindegyikről úgy tunik, hogy az éppen aktuális helyzethez képest csak marginálisan rombolja a közállapotokat. Elötte is szar volt, utána is szar lesz, felesleges rajta pampogni.  Meghekkeljük az ABt, úgy sem érdekel senkit, átbuheráljuk az igazságszolgáltatást, hogy könnyen lecsukhassuk ellenfeleinket, akiket úgyis mindenki utál és nagyon ciki lenne őket megvédeni, szétalázzuk (éhen halasztjuk) a legkiszolgáltatobbakat, azok úgy sem szavaznak, és most meg elvesszük a pártok működéséhez szükséges pénzt. Tényleg fantasztikus. És hogy szemmel láthatólag az egyetlen dolog ami eddig ettől visszatartotta az éppen aktuális politikusokat, az valami homályos és gyenge belső érzet, hogy a demokrácia valahol egy érték, és kissebb para hogy nem leszünk hatalmon, mint hogy szétcsesszük.”