„Úgy emlékezünk meg Kádár századik születésnapjáról, hogy eközben újra tombolni kezdett Magyarországon a Horthy-kultusz. És jönnek vissza a megszépült vagy át sem élt emlékek, itt halljuk a Kádár- és a Horthy-rezsim relativizálását, mintha nem is lett volna 1989. Pedig megtörtént, a magyar történelem legnagyobb éve volt, teljesen függetlenül attól, mi jött utána – és most megint egy olyan világban élünk, hogy vagy Kádárt, vagy Horthyt visszasírja az ország jelentős része. De még pontosabb talán azt mondani: mindkettőt egyszerre.
Mert a könnyűkezű diktátor kényelmes világot ígér. A mai Magyarország két hatalmas léthazugságban fuldokol: Horthytól megkapta a hitet, hogy minden jobb lesz pusztán attól, ha visszacsináljuk Trianont, Kádártól pedig azt, hogy munka nélkül is eltarthat az állam. Közösen mindkettejüktől pedig azt tanulhatták az előző generációk, és aztán átadták a mainak, hogy elégedj meg a középszerrel, kösd meg a magad kis kompromisszumait, ne szólj bele a nagyok dolgába, és akkor békét kapsz, senki nem fog bántani a jó meleg mocsárban. Ennél nagyobb bűnt, hogy ezt elhitették a néppel, senki nem követhetett el Magyarországgal szemben. (...)
Kívánom ennek az országnak, hogy eljöjjön még az az idő, amikor senki nem állítgat Horthy-szobrokat, és amikor senki nem ünnepel nosztalgiázva Kádár születésnapján. Hogy jöjjön el az a kor minél hamarabb, amikor túltesszük magunkat az egész mocskos huszadik századon. És akkor ez a két senki majd oda kerül, ahova valók: a történelem szemétdombjára.”